Ha egy nyíl, ami az egyetlen tárgyad:

Mindent céltáblának nézel.

(Revenge of the Fallen)

Véget érni látszik a tavaly nyáron elkezdett bírósági herce-hurca a baratikor.com oldalon megismert Ferenczik Mihályné nevű idióta unatkozó rokkantnyugdíjas ügyében. Még tavaly nyáron jelentett fel mi szerint én halálosan megfenyegettem. Nos, igen. Megfenyegettem halálosan. Az mondjuk abszolút senkit nem érdekelt, hogy mi miatt történt ez. Már a jogi vizsgálatokban. Az alaptézis az volt, hogy adva van egy nyílván jól félelmet és rettegést színlelő megkeseredett nyugdíjas nyanya, aki az összes képességét és rendőr ismerősét bevetve elhitette a Bicskei rendőrséggel, hogy bizony én valós veszélyt jelentek az Ő szánalmas kis életére. Az ügy előzményeihez hozzá tartozik, hogy a halálos fenyegetésemet az motiválta, hogy a pszichológiai módszerek tömegével vallottak kudarcot akkor mikor leállítani próbáltam ezt a hülyét a zaklatásomat tekintve. A fent említett röhejes fantázianévre keresztelt baratikor.com oldalon figyelt fel rám egy a bolond nyugdíjas. Olvasni kezdte az oda innen felmásolt bejegyzéseimet. Egy ideig csak olvasta rendszeresen, majd kommenteket írogatott. Kizárólag negatív, becsmérlő és obszcén tematikával. Egy ideig tűrtem, mondván, hogy el van a gyerek a játszik, de aztán amint nem kapott megfelelő reakciót a firkálmányaira elkezdte szisztematikusan az olvasóimat támadni. Gyakorlatilag mindenbe és mindenkibe belekötött aki, az írásomat kommentálni merte. Ezt már természetesen nem hagyhattam így előbb az oldal üzemeltetőjét kértem meg arra, hogy oldja meg a túlbuzgó utálat-fetisizta majom ügyét. Az oldal üzemeltetője nagy ívben tett a dologra, mert épp azon volt, hogy az egyébként komolynak induló oldalt a lehető leggyorsabban tegye röhejes játszótérré az oldalra halmozott fizetős játékokkal. A problémával magamra maradtam tehát. S a probléma egyre nagyobb lett, mert volt, hogy napi 47 levelet kaptam az olvasóimmal, hogy kezdjek valamit ezzel a fontoskodó vén nyanyával, mert teljesen ellehetetleníti az írásaimról szóló eszmecseréket. Próbáltam hát elsőként kedvesen megtudni, hogy mit miért tesz ellenem. Nem tudott válaszolni rá. (És az óta sem tud szerintem.) Aztán próbáltam logikus érvekkel megbontani ezt az egyértelműen értelmetlen támadás sorozatot. Ez sem sikerült. Aztán hagytam kicsit és nem publikáltam több írást hátha észreveszi magát és végre komolyabb elfoglaltságot talál, majd magának mondjuk a mosatlanjai között. Nem talált. Sőt, megkeresett levelekben, amikben biztosított arról, hogy sosem fog leállni, mert én nem vagyok ide való! Miért nem?! Azért nem mert az írásaim valójában nem is az én írásaim, hanem híres költők, publicisták munkái alá írogatom a saját nevemet. S ezzel a plágiummal nyertem én el az ottani olvasóim szimpátiáját. Nos, aki egy kicsit is ismer, az tudja, hogy ez mennyire nagy hülyeség. Ő viszont nem azok véleményét tartotta fontosnak, akik ismernek, Ő meggyőzni akarta az összes többit, hogy más tollával ékeskedem ezért nem szabad engem olvasni. (Ahhoz képest, hogy kezdettől fogva támadott, ellenem volt és mindenkit óva intett a soraim olvasásától Ő kívülről tudta az összes (!) írásomat.) Persze, magam is elgondolkoztam azon, hogy simán csak hagynom kéne, hogy irkálja a marhaságait, majd megunja, hogy mindenki rajta röhög és elmegy szépen az anyjába. Ez azonban nem megoldás. A problémákat megoldani szoktam, nem kikerülni. Időközben talált maga mellé egy kóbor kutyát is, akinek a szemét pedig az szúrta, hogy bár az adatlapomon az állt, hogy én az agyban hiszek s nem a mély dekoltázsokban mégis az ismerőseim zömét igen mély dekoltázsú bombázók alkották. Hát, akkor, hogy ez mekkora hazugság és, hogy menjek innen elfelé. Pont, mintha bármi közöm lett volna ahhoz, hogy az ismerőseim milyen fotókat tesznek ki magukról. Ők ketten próbáltak hát bevetni mindent, hogy elhúzzak a francba, de legalábbis, hogy egyetlen épp eszű, ember se merjen írni az írásaimhoz. Ha valaki mégis megtette azt azonnal bírálni kezdték, aki ennek hatására természetesen nem jött többet. Ez ment így pár hónapig. Irkáltam a hülye leveleimet az oldal rendszergazdájának, amire semmilyen reakció nem jött. Kénytelen voltam hát az egyik barátom nevében megígérni Neki, hogy amennyiben nem száll le rólam, úgy a letépett kezeivel fogom kiszúrni a szemeit. Ez hiba volt. Na, nem az, hogy megfenyegettem. Csak az, hogy nem tettem inkább meg. (De ami késik…) Így a szemfüles nyanya kinyomtatta az üzenetet majd felhívta az egyik rendőr ismerősét, aki intézett is egy haláli kis házkutatást minek következtében el is vitték a laptopomat. Az okát az óta sem értem miért, mikor én már ott is megmondtam, hogy igen, én fenyegettem meg ezt a bolondot. Elvitték a laptopot, hogy „szakértők bevonásával” vizsgálják (Ez röhej komolyan…) aminek következtében nem állapítottak meg semmit. Ha én nem mondom már az elején, hogy én fenyegettem meg még mindig nagyítóval böngésznék az IP címeket. Alig 2 hónap múlva a laptopot visszakaptam a „szakértőktől” akik még egy számomra teljesen ismeretlen videó játékkal is megajándékoztak. Csak lestem mi ez az idegen ikon az asztalon. Azonnal hívtam az ügyet vizsgáló Katona Zsuzsannára keresztelt anorexiás humanoidot, aki épp nem tudott semmit mondani az ügyről. De vigyem csak vissza nekik (Nekik!!!) a laptopot és kivizsgálják az ügyet. Mivel nem volt még felesleges fél évem az újabb „szakértői” vizsgálatokra meg ugye kicsit se bíztam már ezekben, így nem vittem vissza. Hiba volt: A laptop egy hónap múlva tönkrement. És meggyőződésem, hogy mi miatt. Az ügy 2 hónap múlva folytatódott azzal, hogy engem beidéztek a Bicskei rendőrségre tanúként, hogy meghallgassanak. Amint megjelentem közölték, hogy gyanúsítottként hallgatnak meg mégis. Miért?! Hogyhogy miért: Mert csak wazzeg, azért! Én viszont készültem erre, úgyhogy előtte nem voltam lusta 2 éjszakát szánni arra, hogy a Ferenczik Mihályné összes létező kommentjét, levelét egészen a kezdetektől kinyomtassam. A vaskos kis mappát nem kis megdöbbenés fogadta az asztalnál, amikor letettem. Volt kihallgatás, amit a már említett humanoid és egy kollégája (felettese?) tartott. Már legalább 25 perce ment a stand up mikor is már annyira idegesített, hogy a kolléga állandóan közbekérdez, ki javít, és úgy beszél mintha, Ő pontosan tudná, hogy mit miért és hogyan tettem. Feltettem hát neki, a már régóta bennem bujkáló kérdést: Már ne haragudj, de Te ki a franc vagy?! Jéghideg csend söpört végig a szobán. „–Ööö…öö…hát én Gipsz Jakab vagyok, a hölgy kollégája. „ Nagyon jó, csak gondoltam az ilyen alapvető etikai formulákat azért tanuljuk már meg, hogy bemutatkozunk. Ezzel a mondatommal nem lettem az Úr kedvence. Gyorsan véget is ért a kihallgatás, aláírtam 4 példányban majd még várt rám a híres rabosítás. A jól bevált ujjlenyomat vétel, meg fotózkodás. A technikus srác már akkor röhögött, mikor meglátott. Alig 15 éve vesz emberektől ujjlenyomatokat, de ennyire veszélyes bűnözőtől még sosem volt szerencséje, mint én. A komoly rendőrségi aktus másodpercek alatt vált, önfeledt ökörködéssé. Az ujjlenyomatokat négyszer ismételtük meg, mert annyira röhögtem közben, hogy elmosódott a papíron a festék. A fotózás el is maradt a nagy vihogásunk közepette, a miatt később kellett volna vissza mennem. Nem mentem. Néhány napja aztán csörgött a mobilom és egy női hang értetlenkedve kérdezte, hogy én hol is lakom, mert már küldött 3 hivatalos levelet, de mindet visszakapta. Mondtam is Neki, hogy én ugyanott lakom. A beszélgetés vitává szelídült és 10 perc után itt is elhelyeztem a már fentiekben említett kérdésemet. Ugyanabban a hangnemben és szóösszetételben. A válasz hasonló volt. A valamilyen Mónika bizony az ügy bírója volt. Köszönni Ő sem tudott, sem bemutatkozni. 2 nap múlva aztán megérkezett a levél ami, az ügy végzését tartalmazta. Ami, annyira elképesztően komoly volt, hogy tárgyalás nélkül született meg az ítélet. (Ez fel is háborított rendesen! Mit képzelnek, hogy egyszerűen megfosztanak a védekezési jogomtól!?) A végzésben elmarasztaltak és az úgynevezett „próbára bocsátás” ítéletét kaptam. Plusz azt szeretnék, hogy kifizessem azt a 25 ezret ami, ugye a nem is létező perköltséget jelenti. Ez természetesen nem történik meg. Sőt, ha az állam nem az igazság kiderítése mellett áll, akkor majd most jövök én…

Nincs gépfegyverem, kövem vagy nyilam,
ölni szeretnék, mint mindannyian.

(József Atilla)

Gyakran felteszik a kérdést nekem, hogy mire jó, ha hagyom eluralkodni magamon az indulatokat. Nos, nem jó természetesen. Viszont a visszafojtás, sosem tud végleges megoldásként funkcionálni. Az agresszió maga, minden emberben benne van. Még a legjámborabbnak tűnő emberekben is. Erre ugyanis szükségünk van, az életben maradáshoz. Az én agresszió küszöböm igen alacsony. Mivel elég sok igazságtalanság ért már gyerekként is, így jó hamar elegem lett a megaláztatásból és az igazságtalanul elviselendő sérelmekből. Nincsenek az életemben megtorlatlan sérelmek. Soha nem is lesznek. Megtanultam nem visszafogni magam. Az emberben ugyanis vannak bizonyos fékek amik, arra hivatottak, hogy megállítsanak minden olyan tettet amivel, az alany kitaszítottá válhat a társadalomból. Bennem, már csak nagyon kevés ilyen fék működik. Rég kitaszított a társadalom. Nem csak simán kitaszított, magam tartom méltatlannak arra, hogy alkalmazkodjak a törvényeihez. A kitaszítottakban pedig egyre kisebb a megfelelni akarás. Egyre kevesebb a tapintat és minden olyan készség, amitől egy ember kedves és szerethető lénnyé lesz. Érdekes módon mélyen elítélem az erőszakot. Az agressziót viszont nem. Hiszen az erőszakban nem mindig az agresszió, ami dominál. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, akkor maga az erőszak az egy hibás ösztön. Az erőszak maga a szórakozásból vagy kedvtelésből okozott fájdalmak cselekménye. Ide tartozik a gyerekkori állatkínzás, a felnőtt korban elkövetett szándékos megbántások sora is. Személy szerint, én nem tartom magam erőszakos embernek. Én agresszív ember vagyok. Abból is az a fajta, aki azért elég jól meg tudja ítélni, hogy a benne tomboló agresszió mikor hozhat hasznot és mikor okoz csak felesleges pusztítást. Az agresszió tehát, egy nagyon fontos mentális tulajdonság. Akkor kerül felszínre, akkor teszi veszélyessé az embert, ha az élete legfejlődőbb korszakából hiányzott a dühkezelés. Ha valaki nem tudta megtanulni miként tudja levezetni a dühét úgy, hogy azzal senkibe ne tegyen kárt, akkor az, felnőtt korára gyakran válik erőszakosan agresszívvá. A dühkezelést ugyanis tanulni kell. Senki nem képes magától megtanulni és ez nem is egy olyan módszer, amit az ember el tud lesni innen-onnan. Én abszolút nem részesültem ilyen tanításban. Amíg másokra utalva éltem addig nem nagyon volt más választásom, mint szépen visszafogni a dühöt, mit, az igazságtalanság táplált. Ez egy ideig ment is szépen. Egészen addig, míg a suliban valaki belém nem kötött és verekedést nem provokált. Már az iskolában is különc voltam. Na, nem különleges, csak különc. Egy-egy ilyen közösségben természetesen azonnal azokat pécézik ki a környékbeli vagányok, akin észreveszik, hogy másképp viselkedik, mint az átlag. Csendesebb, visszahúzódóbb, gyengébb, rosszabb képességűbb. Kin is lehetne, a leglátványosabban erődemonstrációt bemutatni, mint nem valaki olyanon, akik úgyis képtelen védekezni?! Én pedig minden szempontból tökéletesen megfeleltem erre. Bár, gyengének kicsit sem voltam mondható az akkori vízhordásaim miatt, de visszahúzódó voltam és csendes. Próbáltam mindig a háttérben maradni és figyelni. Nem is lett volna túl nagy sikerem, ha én, mint az osztály leg toprongyosabb gyereke, elkezdem ott produkálni magam. Gyakran belém kötöttek. Eleinte hagytam és akkor megúsztam 1-2 karate filmekből ellesett hátba rúgástól. Feltápászkodtam, leporoltam magam és mentem haza a következő adagért. Aztán eljutottam egy szintre, mikor elegem lett. Otthon is non-stop vertek, meg a suliban is én voltam mindenki boksz zsákja. (Máig emlékszem az osztályfőnököm vigyorára, mikor bekopogtattam hozzá a tanáriba zsebkendőért, hogy elállítsam az orrom vérzését.) Szóval, úgy döntöttem, hogy elégtételt veszek. Eleinte csak a magam módján. Próbáltam tiszteletet kivívni a többiektől azzal, hogy történelem meg irodalom versenyeket nyertem, azzal, hogy mindig én vittem ki a kukát, hogy én takarítottam utánuk az öltözőben. A tanulmányi átlagom az nőtt, de a tiszteletem nem. Sőt, még gyakrabban kaptam, hisz ezek a dolgok még inkább azt erősítették bennük, hogy ez csak egy csóró kis takarító, az anyja is WC-t pucol, úgyse viszi többre, hát verjük. Több hónapnak kellett eltelnie mire beláttam, hogy a kutyát se érdekli, hogy hány versenyt nyerek és a héten hányszor vittem ki a kukát. A verések viszont menetrend szerint jöttek. Volt olyan hét, hogy reggel mikor mentem a suliba már a kapuban várt az akkori menü csávó Hímer Lajos két haverja, akik puhítottak rajtam addig, míg a nagyfőnökük oda nem ért, hogy ő maga is elhelyezze rajtam az aznapi bakancs nyomait. És ez így ment, az 5 napból ötször, minden egyes reggel. Sőt, volt, hogy napköziben is összefutottam velük és természetesen akkor sem maradt el. Panaszkodni, nem panaszkodtam. Egyszer mikor nagyon megvertek, hogy elszakadt még a kabátom is, akkor elmondtam anyámnak, aki meg természetesen pont azért adta a következő adagot, mert olyan málé voltam, hogy nem vigyáztam a kabátomra legalább…mert ugye értem nem volt kár soha. Egyszer tehát, meguntam és visszaütöttem. Ekkor egy pillanatra megállt a világ körülöttem. S az addig körülöttem ácsorgó és rajtam vigyorgó korombeliek hírtelen elcsendesedtek. Az ellenfél is meglepődött és még dühösebben jött nekem, hogy mielőbb visszaállíthassa az imidzsén esett csorbát. A verés hírtelen verekedéssé változott és a ledöbbent tömeg néma csendben bámulta, ahogy öntudatomra ébredek és tenni kezdek végre valamit magamért is. Itt kivételesen közbe lépett egy járókelő és szétválasztott minket. A hír viszont futótűzként terjedt el az iskolában. A következő reggel már maga a nagy Hímer Lajos várt ott az iskola kapujában az alig 30 fős udvartartásával. Mindenki az Ő vállát veregette, mindenki Őt biztatta. Azt természetesen senkit nem érdekelt, hogy mi miatt is kapok én reggelente veréseket. (Magam sem tudom az okát az óta sem.) A legrosszabb az egészben nem is a verés volt, nem az átélt fájdalmak sora. A legrosszabb maga a tudat volt, hogy reggel van, iskolába kell mennem és meg fognak verni megint, miközben mindenki rajtam röhög. Ezt ráadásul úgy, hogy iskolába indulás előtt azért anyám mindig igyekezett okot találni arra, hogy otthon Ő még megverhessen. A nagy összecsapás sokkal hosszabbnak tűnt számomra, mint ameddig tartott az iskola legnépszerűbb vagányával. Arra máig emlékszem, hogy az első ütést én kaptam. Akkorát, hogy azonnal a földre is kerültem. Utána viszont, a következő kép az, ahogy kitépni próbáltam magam az engem lefogó 4 izmos felnőtt kar közül miközben Hímer Lajos fején az összes létező nyílásból patakokban csordogál a vér. Azóta sem tudom mi történt csak azt, hogy azon a reggelen a bennem felgyülemlett összes dühöt kiadtam. Halálos nyugalom szállt belém. Elérkeztem a minden mindegy szakaszhoz. Bármit képes lettem elfogadni. Azt is, ha ott félholtra ver anyám, azt is, ha helyben kivégeznek, mindent. Másnap már ezzel a teljesen semleges és közömbös tudatállapotban mentem a suliba. Hímer Lajos már nem várt a kapuban. És egyetlen haverja sem. Belépve az épületbe ugyanaz a reggeli zsongó gyerektömeg fogadott. A különbség csak annyi volt, hogy most magától nyíltak szét a sorok a haladási irányom mentén. Közben innen-onnan halk suttogások hallatszottak: „ Ő volt, aki megverte Lalit.” Igen, én voltam. Máig nem vagyok büszke a tettemre, de mégsem bántam meg soha. A legnagyobb megdöbbenést az váltotta ki, mikor a tettem miatt ezért természetesen még aznap az igazgatói irodában találtam magam. Arra számítottak az oda gyűlt tanárok, hogy majd megtörten kezdek el sajnálkozni és magam ajánlom fel, hogy bocsánatot kérek a kórházban lábadozó Hímer Lajostól. Ehelyett kaptak 3 szót, hidegen, tárgyilagosan és határozottan: Nem Bántam Meg. Nem nagyon érdekelte őket, hogy miért nem. Vésték is be az igazgatói figyelmeztetést az ellenőrzőmbe. Anyám abban az iskolában volt takarítónő. A következmények azt hiszem kikövetkeztethetőek. Ez a pont volt az életemben az, amikor úgy döntöttem, nem tűrök tovább! Soha, senkinek! Éppen ezért bárki, aki tudatosan árt nekem, az előbb-utóbb szemben találja magát a megtorlásommal! És ez mindenkire vonatkozik! Mindenkire! Rossz ember vagyok…