Azt hiszem, lassan 1 hónapja nem írtam. Se naplót, se verset, semmit. Sőt, verset már magam sem tudom mikor írtam. Az óra hajnali 3 óra 17 percet mutat. Aludnom kéne, de nem tudok. Nem, csak simán most nem, napok óta nem. Azt hiszem, olyan 1 hónapja megy ez így. Teljesen mindegy mikor fekszem le és mennyire vagyok álmos. Hajnal 4 – 5 óráig csak forgolódok. Kínoznak a gondolataim. Most is ez történik. Épp ezért úgy döntöttem, felkelek inkább és a forgolódást írásra cserélem…

Enyém volt régen, az egész város,
A fénynek tudója voltam, halállal határos.

 
Voltatok már úgy, hogy mikor a reggeli fogmosás előtt belenéztetek a tükörbe, egy vadidegen arc nézett vissza rátok?! Azért mert katasztrofális állapotban voltatok épp. Mióta élek, azóta élem át minden reggel ezt. Az életem vége felé, valószínűleg már tükörbe nézni sem fogok majd. S még mielőtt ismét rám sütné valaki az "ez csak önsajnálat" jótékony bélyegét, gyorsan leszögezem, hogy az nálam egész más köntösben tipeg általában. Simán csak, az idő múlása változásokat hoz létre bennem. (Ezt bizonyos kultúrák, fejlődés néven emlegetik…) Szóval, mióta az eszemet tudom, majdnem minden reggelem ugyanúgy indul: Felkelek, oda ballagok a fürdőszoba tükörhöz, s megmosom az arcom. Aztán kinyitom a szemem és meglátom magam. Már megint nem tudok szép lenni! Így ma is okosnak kell lennem inkább… Ez így megy évek óta. Ami azonban változik, az a küzdelmeim motivációi. Azt, hogy mit miért teszek, kit mi miatt, kit kiért haragítok magamra, fordítok magam ellen. Mert valójában semmi másból nem áll az életem. Örök küzdelem. S az esetek zömében mindig valaki másért. Sosem magamért. Ezért nem érdekel, hogy kit bántok meg, ki fordul ellenem, ki gyűlöl meg. S főleg, hogy milyen áron teszi ezt. Ma (pontosabban már tegnap ugye) Évával megnéztünk pár videót a bolond macskáimról az egyik Internetes oldalon. Szeretem a macskákat. Szóval, az egyik videón a még borzasztóan pici aranyszínű Fanta nevű macskám produkálta magát. A masszázsasztalomon gubbasztott, pedig pontosan tudta, hogy az számára tiltott terület. Macskának nincs helye a masszázsasztalomon, ahova utána az ügyfeleim feküdnek. (Fanta egy – egy ilyen partizán húzása után órákon át kellett fertőtlenítettem az asztalt.) Szóval, néztük a velem incselkedő kis cicát, mialatt Évából kitört a "Mi lett a Te egzisztenciáddal…" már – már költői kérdés. Csak halkan, szinte ábrándozva. Csak úgy a semmibe. Nem olyan direkt és egyértelmű módon, mint az összes többi kérdése, amit feltesz. Azóta is itt lüktet ez a kérdése a fejemben… Mi lett az egzisztenciámmal? Talán soha sem volt… Számomra legalábbis. Soha nem értékeltem nagyra a pénzért megvehető dolgokat. Épp azért mert pénzért megvehetőek. Pótolhatóak tehát. Nem tudnak elveszni sehogy sem. Sokkal jobban értékeltem, sokkal értékesebbnek tekintettem az érzelmi kölcsönhatásokat. Bármilyen kimenetelűek is voltak. Ezért olvasol most Te is engem, ezért vagy rám kíváncsi. Mert ez a mai szakrális jelképekkel teletűzdelt világunkban nem gyakori dolog, nem hétköznapi. Épp azért nem életszerű sajnos. Nem tudok megélni abból, hogy pontosan ki tudom váltani azokat az érzelmeket, amiket akarok. Pedig sokáig hittem, hogy igen. (Talán túl sokáig is…) Ezért foglalkozom kommunikációval. De ma már az sem igen köt le. Lejáratták. A marketing ma már emberek szisztematikus becsapását jelenti. S, ahogy a politika neve összeforrott a hazugsággal, úgy forrt össze a kommunikáció is a megtévesztéssel. Annak idején sikeres voltam és gyakorlatilag úgy éltem, ahogy akartam. Ma viszont egy csődtömeg vagyok és úgy élek, ahogy tudok. Kezdenek kicsúszni a dolgok a kezemből. Míg egy átlagembernek 1 esetleg 3 munkahelye van az egész életében, nekem eddig annyi volt, hogy legtöbben elszámolni sem képesek addig. Bárhova képes vagyok felvetetni magam. Bárhova. Csak megmaradni nem sikerül soha. Pedig, dolgozom, mint az állat és igyekszem a lehető legjobb formámat hozni. De valahogy soha nem sikerül beilleszkednem. Előbb – utóbb, mindenhol én leszek a közellenség, a fekete bárány, a bűnbak. Feláldozhatóvá válok. Talán, éppen azért amiért bárhova fel tudom vetetni magam. Úgy vannak vele, hogy talpraesett gyerek, fel fogja találni magát. S ebben van is valami, mert általában minden munkahelyről távozás után egy másikra távoztam és nem voltak felesleges üresjáratok, de ez akkor is olcsó vigasz. Hiszen, ahova távozom, majd onnan is el fogok jönni. Mert valahogy sehogy sem tudok beilleszkedni. Sosem értettem azokat az embereket, akik éveken át gubbasztanak munkanélküli segélyeken mondván, hogy "nincs munka". Persze, nem azt mondom, hogy mindenki hülye, hogy nem becsülnek meg egy ilyen fene nagy géniuszt, mint én. Összességében csak zavar az, amit az életemnek kell neveznem. Mit zavar: Undorodom tőle és hányingert kelt! Nagyon eltévedtem. Annyira, hogy nem is merek nosztalgiázni már a régi önmagamról, mert csak még jobban feldühítem magam vele. Mintha egy tökéletesen más ember lenne az a valaki, mint az aki, most ezeket a sorokat firkálja ide. Saját kis lakásom volt, meg havi 420 ezres fizetésem, amiért alig izzadtam meg. Az emberek szerettek. Kétszerannyi barátnőm volt, mint ahány munkahelyen eddig túl vagyok már. Már ez már a múlté. Senkit nem okolok ezért, pedig rajtam kívül is van ennek egy egyértelmű felelőse. A lényeg talán annyi, hogy sok olyan tudás birtokában vagyok, amivel sok pénzt tudnék keresni…de sok olyan tudás viszont hiányzik belőlem, amivel ezt hosszútávon sikerülne is fenntartanom. "Semmi sem állíthatja meg a változást, ha elérkezett az ideje!" – mondta ezt annak idején Konfucius. Én azonban nem a kényszer hatására akarok változni. Nem azért mert már csak ez lehet, ami megment. Azért akarok változni, mert megtudtam, hogyan tudom ezt megtenni. A kettő teljesen más. Ha az embert a kényszer formálja, általában nem oda érkezik, ahova vágyik. Akkor oda érkezik ahova való. Én pedig nem gondolom, hogy egy bolondokházába kéne leélnem az életem hátralévő részét. Mert teljesen biztos, hogy ha engem a kényszer kezd el faragni, akkor ott végzem majd, sokak szerint oda való vagyok amúgy is. Olyan ez, mint amikor hajótörést szenvedünk a nyílt tengeren. Ilyenkor két fajta emberi döntés születhet. Az egyik típusú, amikor a hajótörött nem tesz semmit, csak arra vigyázz, hogy épp meg ne fulladjon, mondván: Majd úgyis megtalálnak és kimentenek! A másik viszont kezdeni akar valamit a kialakult helyzettel és úszni kezd. Szárazföldet természetesen Ő sem lát sehol, de gondolkozik és tudja, hogy több esélye van életben maradni, ha úszik – tehát halad – mint egy helyben áztatni magát a tudat miatt, hogy majd úgyis kimenti valaki. Az első azzá válik, amivé válnia kell: Áldozattá – mert előbb utóbb nyilván, csak felzabálja majd valami cápa. Míg a másik – akinek szintén van erre az esélye – mégis nagyobb eséllyel menekül meg a tudatos gondolkozás miatt. (Ha nem hiszed, nézd meg Ang Lee – PI élete című filmjét.) Szóval, valahogy úgy érzem most magam én is, mint egy hajótörött. Elsüllyedt az életem hajója és most sodródom a nyílt tengeren. Úszhatnék én is, de nincs hova. Egy magamfajtának viszont mindig kell valami cél. Nem azért, hogy azt mindenképp elérje, hanem inkább, hogy valami irányt mutasson. Mi lesz a filmem vége?! Nem tudom… Valószínűleg beüt majd előbb utóbb egy nagyobb trauma (cápa) ami, egy időre kivon majd a forgalomból. S a kényszer szülte szélcsendben lesz majd időm megtisztulni és visszatalálni magamhoz. Aztán, ha ismét visszakapom az életemet, hogy visszatalálhassak önmagamhoz, majd már vissza is fogok…csak már nem lesznek, akikkel osztozhatnék ebben…mert annyi ideig kerestem az utat, hogy a "cápa" félig felzabált. S bár megmenekülni épp megmenekülök, csak már élvezni nem fogom tudni azt amivel, jár ez a megmenekülés.

Ez ma még fáj: A pokol vár!
De holnap nevetve mondok imát…

2013-ban 11 alkalommal voltam kórházban. Többet, mint az eddigi életem alatt összesen! Ha más nem is keltene bennem gyanút, ezen mindenképp felkapnám a fejem. Egyértelmű vészjelzés. Eszembe is jutott, hogy vajon miért sikerült ilyenre ez az évem… Az ember, ahogy öregszik, úgy automatikusan egyre többet kerül kórházba?! Esetleg mindez semmilyen összefüggésben nincs a korral, inkább csak az életvitellel?! Az tény, hogy egyáltalán nem érzem jól magam. Sikerült felszednem legalább 30 kilónyi tömény súlyfelesleget. Sosem voltam egy jó pasi, de most aztán kifejezetten undorító az a hombár fejű barom, aki visszabámul rám a tükörből. Nagyon vicces, mert eddig csak mosolyogtam azokon, akik arról meséltek, hogy mennyi ideje fogyókúráznak. Mostanra viszont már rám is rám férne. Bár, én még így sem hiszek a klasszikus értelemben vett fogyókúrával. Szerintem a fogyás a megfelelő rendszerességgel végzett testmozgás és a kalória bevitel kontroljának a vegyülete. Inkább edzés tehát, mint kúra. Nem mellesleg, akárhány edzőt vagy épp életmód tanácsadót kérdezünk a helyes útról, mindegyik különböző módszereket ajánl. Nem ritkán egymással ellentmondóakat is. Fogyni tehát, legalább annyira drága (s itt nem az anyagi értelemben) dolog, mint mondjuk elhízni. Mindkettőre pont ugyanúgy rámehet az ember egész élete. Hétfő hajnal van. Tegnap – épp a szeretkezés világnapján – fogadtam meg magamnak, hogy ideje lezárni a múltam. Ahelyett, hogy azon siránkoznék milyen voltam régen, azzal kell foglalkoznom, hogyan tudnék megváltozni. A szó összes értelmében. Nem ugyanolyan akarok lenni, mint régen, mert az végül is valamiért véget ért. Valamit nyilván rosszul csinálhattam, aminek ez lett a következménye. Fel akarok nőni végre ahhoz a szinthez, amit lelkiekben képviselek. Piszok kemény lesz, tudom. A legnehezebben az ember a szokásaitól válik meg. Azt is meg kell tanulnom, hogy olykor hagyni kell bizonyos embereket fejjel a falnak szaladni. Erre pedig nagyon allergiás voltam mindig is. Nem szabad beleavatkozni az emberek életébe. Pláne nekem, akinek nincs is életem jelenleg. Valahogy mégis van annak valami édeskés zamata, amikor látod, hogy a tanácsaid működnek és az emberek bizalommal fordulnak hozzád. Viszont ez csak olyan dolgokban működik, amikhez soha közöm sem volt igazán. Mint például a család… Tök lazán oldok meg családon belüli konfliktusokat és nem egy olyan konfliktust számoltam fel már, ami miatt bizonyos családtagok éveken át nem voltak egymással beszélő viszonyban. Ez számomra olyan jól esik. Úgy érzem, szükség van rám, én is jó vagyok valamire. De az is lehet, hogy ha én is egy egészséges és működő család tagja lennék, nem látnék ennyire tisztán ebben a témában és nem tudnék ennyire empatikusan állni a hadban álló felekhez. Mindenben van valami jó…a legrosszabb dolgok mélyén is. A legfélelmetesebb változás az életemben egyébként az, hogy kezdem unni a hazudozást tapintatból. Persze, tudom én, hogy ez is az élet természetes velejárója, de azt hiszem öregszem vagy valami ilyesmi, mert ebbe egész egyszerűen belefáradtam. Az utolsó melómból épp emiatt jöttem el, mert már elegem lett. Szóval, ezt mindenképp egyértelmű jelnek tekintem, ami a változás szelére utal. S, ha minden jól megy, egyszer még azt is megérjük, hogy már nem azért fogok megtenni mindent, hogy egy kicsit engem is szeressen valaki végre hanem, inkább azért, hogy egy kicsit magamat is szeressem végre…


Hajnali 6 óra 42 perc van. Jó reggelt Hétfő!

Szerző: Sebezhetetlen Produkció  2013.11.11. 14:51 1 komment

Címkék: Lakat Sebezhetetlen Produkció Megérdemlem magam

A bejegyzés trackback címe:

https://gondolatsivatag.blog.hu/api/trackback/id/tr755626843

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Liababa 2013.11.12. 22:22:46

Megérdemled magad.
Sokat tettél érte(d) :)))
süti beállítások módosítása