Teleki Tibor Ákos - Instant élet című verse...

 

Szerző: Sebezhetetlen Produkció  2017.06.04. 22:11 Szólj hozzá!

Címkék: Lakat Vers Sebezhetetlen Produkció A titkok őrzője Sebezhetetlen Teleki Tibor Ákos Instant élet Szavalóverseny

 

Fény, kép...

 

Hinni akartam abban, amit érzek,

Hinni, hogy azt látom, amit nézek.

Hinni, hogy e sorokat mindenki érti,

Törékeny nő, vagy töretlen férfi.

 

Kezemben tartok egy színes képet,

Én sohasem láttam ennyire szépet.

Sohasem hittem, hogy létezhet erő,

Minek látványától én leszek nyerő.

 

Az időm mostantól lassabban forog,

Ahogy a képen-e pár egymásra mosolyog.

Ahogy egymásra mosolyog a két szempár,

Zavarba hoz, ahogy a borzongás átjár.

 

Mint, mikor a hajnal ébred a Hold alatt,

Úgy izzik köztük, ez az intim pillanat.

S a szenvedélytől már szikrázik az éter,

Ahogy szeretve öleli asszonyát Péter.

 

S a férfikarokba öltözött asszony,

Engedi, hogy testéből gyönyört fakasszon.

Testét a férfi kezébe adva,

Csábítja magával egyre magasabbra.

 

Én meg csak nézem mindezt a képben,

S őrzöm az emlékét tanulságképpen.

Hisz emléke maradt csupán ennek,

Mikor az emberek őszintén szeretnek.

 

S ahogy-e képről a rímekkel játszom,

Én is pont annyira boldognak látszom.

Mint-e két egymásra talált szív,

Kacérkodva velem, magához hív.

 

Biztatom magam, hogy: ne sírj, tarts ki

De nem bírom, úgy mosolyog rá Marcsi.

S már hiába is játszom meg magam,

Kicsordul a könny s elakad a szavam.

 

Mert hinni akartam, tényleg csak hinni,

Csak írni akartam, s nem túlzásba vinni.

De okosokat mondani utólag könnyebb,

Tettem hát én is, de most eleredt a könnyem.

 

Irigység talán ez, vagy meghatódtam csupán,

Nem tudom, csak nézem őket sírva, bután.

És nyugtatom magamat, hogy ez csak egy kép,

Az igaz, de nem fogom feledni semmiképp.

 

-lakat-

 

Epilógus:Ilyet még sosem csináltam. Nem csak olyat nem, hogy magyarázatot írtam egy versemhez s annak megszületéséhez, de olyat sem, hogy egyetlen kép annyira mély hatást tegyen rám, hogy eleredjenek a könnyeim. Pedig nem vagyok egy mimóza, pityergős típus. Most azonban mégis bekövetkezett mindkét jelenség. A neten olvasgattam különböző életrajzokat (mostanában ez a mániám) és belebotlottam Pachmann Peti barátoméba is. Aztán felmentem arra a bizonyos ismerőskeresőre is és megnéztem a lapját, amin találtam egy képet. Teljesen lenyűgözött! Pedig egyszerű, semmi hatásvadász butaság. Csak két ember, aki szereti egymást. A versem gyakorlatilag egyszerűen csak kizuhant a tollamból. Ilyen pedig nagyon ritkán történik. Kettejük boldogsága legyen mindenki számára követendő példa s méltó bizonyítéka annak: Létezik, amiben már nem hiszünk…

Szerző: Sebezhetetlen Produkció  2015.03.29. 21:23 Szólj hozzá!

Címkék: Lakat Pachmann Péter Vers Sebezhetetlen Produkció Sebezhetetlen

Már akkora az undor, hogy innen menni kell,

De akárhogy fintorogsz, mégis csak enni kell.

 

Széljegyzet: Tegnap délután (vagyis inkább kora este) olyat láttam az egyik kereskedelmi csatorna műsorában, amit még a legnagyobb ismeretterjesztő és tudományos csatorna sem szokott megengedni magának még az éjszakai-hajnali műsorsávjában sem! A történet annyira bizarr és abszurd, ha az óta sem sikerült feldolgoznom. Az pedig már csak hab a jéghegy csúcsán, hogy ezt egy kicsit sem ismeretterjesztőnek számító műsor lépte meg. Tegnap délután kutyát öltek és főztek meg a híres Paprika TV délutáni műsorában! Olyan 10-15 percig értetlenkedtem és nyugtatgattam magam azzal, hogy biztosan csak félreértek valamit és nem az történik amit, a képernyőn látok. De az történt. Az adott műsor a jól bevált halál unalmas metodikára épült, hogy adva van egy hiteles külsővel abszolút nem rendelkező szakácstanonc, aki ahelyett, hogy tisztességesen tanulna valami étterem séfjének keze alatt, inkább a nyakába veszi a világot és különböző országok, kontinensekre utazik az apuci heti zsebpénzén, hogy ott megtanulja elkészíteni az adott hely specialitását. Így evickélt el a barátunk Koreába, ahol még aktív kultúrája van a házi kedvencek elfogyasztásának. A kamera végig követte az egész folyamatot. A piacról beszerzett gyönyörű, életerős juhászkutya megvételétől, annak kicsit sem kíméletes elpusztításán át, egészen a húsának feldolgozásáig mindent! Cenzúra, eltakart részletek sehol! Ez mind tegnap délután olyan öt óra körül. Mélységesen felkavart a látvány! De ami, a legjobban dühített, hogy ez a főzős csatorna meg abszolút semmilyen etikai kódexet nem ismer. Oké, hogy Koreában van egy ilyen igen torz és aberrált kultúra, de nem biztos, hogy ezt nekünk, európaiaknak is a tudtunkra kéne adniuk. Egyébként az Új Quinneai esőerdőben 3 olyan bennszülött nomád törzs is él, akik az ellenségeiket legyőzésük után mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül felzabálják szőröstől-bőröstől. Tekintetbe véve a Paprika TV üzletpolitikáját „ismeretterjesztés” címszó alatt hamarosan látható lesz ez az egész procedúra majd a képernyőn szerintem.  Széljegyzet vége. Ezek a dolgok pedig egyre hétköznapivá válnak majd a képernyőn. Már régen nem az emberi erkölcsök hanem, sokkal inkább a nézettségi adatok a szentek. Alapesetben ilyenkor szoktam írni egy elég felháborodott levelet a csatornának. (Igen, mert annyira ráérek, de leginkább önmagam miatt, hogy legalább az aki, ezt a levelet elolvassa, tudja, hogy volt valaki, akinek kicsit sem tetszett ez a húzásuk. És még akkor is meg szoktam ezt lépni, ha pontosan tudom, hogy a levelem nem jut tovább hanem, az első olvasás után a kukában landol.) Hiába is próbálunk emberi léptékkel ugyanis magyarázatot találni arra, hogy meddig mehetnek el ezek az emberek. Ha olyat kérdezel, aki részt vesz, az ilyen szánalmas nézettségcsalók összebarmolásában az mindig ugyanazt mondja: Ez kereskedelmi televíziózás. Üzlet magyarul. Bármit-hangsúlyozom-bármit letolnak a torkodon, amiből nekik pénzük lehet azzal, hogy ott felejted a szemeidet a munkájukon! „Ha nem tetszik, kapcsoljál el!” És igen, ez a megoldás! A beszédhibás indiai pöcsről, kapcsolj csak a kutyák megfőzésére. A szabad akarat varázslata! Már jó régóta beszélünk pár haverommal arról, hogy szisztematikus támadást indítunk a felelősökért. Pont, ahogy pár éve nyáron a BKV ellenőrök ellen. Őket rendszeresen szétáztattuk 3-4 nagyobb teljesítményű vízi pisztoly segítségével. Valami ilyesmire van itt is szükség szerintem, hisz a szép szó, a hivatalos panaszlevél már nem játszik. Mondjuk abban már meg is egyeztünk, hogy ezeknek az erkölcs és agyatlan majmoknál már pár víztócsa a ruhájukon nem elég ahhoz, hogy felébredjen bennük az elnyomott lelki ismeret és erkölcsi tartás. De mi fantáziadús emberek vagyunk! ;)

 

Van, hogy időnk sincsen, rendesen félni,

Rég elfelejtettünk már túlélni.

 

Kevés olyan televízió műsor vagy sorozat létezik, ami hosszú távon lekötné a figyelmemet. A médiában lehúzott 10 évem elég kritikussá tett és elég hamar átlátom egy-egy műsor hátterét. Emiatt is tudom, hogy a kereskedelmi televíziók magasról tesznek a nézői igényekre. A magyar kereskedelmi tévék meg aztán duplán. Saját műsoruk gyakorlatilag nincs a híradójukon kívül. Minden műsor egy külföldön már sikeressé tett műsor projekt adaptálása (ellopása) vagy saját ötletként történő tálalása mivel 1-2 változtatást eszközöltek rajta. Tévedés, nagy tévedés, hogy a kereskedelmi televíziók nézőorientáltak! Nézettségorientáció és nézőorientáció az teljesen más! Itt az előbbi van. Üzlet. Jéghideg üzlet. Éppen ezért én szívem szerint az összes Ökrös Gergely féle producerszerűségnek lenyomnám a torkán a saját munkájukat. Utána persze, a saját öklömet is, ha azt merik rá mondani, hogy ízlett. Na, de elég a dühöngésből. Személy szerint nekem most két olyan kedvenc műsorom van, amit rendszeresen nézek. Mindkettő a Discovery Channel névre keresztelt csatornán fut. Az egyik a Most Evil (A leggonoszabb), míg a másik az Ultimate Survivor (A túlélés törvénye). Az elsőről már írtam többször is, így most a másik következik. Máig emlékszem, hogy teljesen véletlenül kavarodtam először az egyik epizódjába. Persze láttam a beharangozó trailereket a műsorról, de nem tartottam nagy durranásnak abból, ami a kis filmben volt. Aztán mégis csak előtte ragadtam és kicsit se bántam meg. Alapból folyamatosan bukásra álltam földrajzból, így a mai napig pótolni próbálom a tudásom hiányosságát. Ez a műsor pedig pont kapóra jött ehhez, ugyanis egy Bear Grylls nevű „hivatásos” túlélőről szól, aki minden részben életben maradni próbál a világ legkietlenebb területein. Tényleg olyan helyeken, ahol egy normális ember csak a rémálmaiban találja magát. Bear Grylls angol származású 35 éves. Nős, van két gyermeke. Külsőségeiben teljesen átlagos alkatúnak nevezném igazi sportemberhez illő külsővel. Nincs szét gyúrva, de felesleg se nagyon van rajta. Az igen híres brit S.A.S. Légierő kommandósa volt 3 éven át. Azonban az egyik bevetésük alkalmával balesetet szenvedett és háromfelé tört a gerince. A súlyos sérülése után mindössze másfél évvel (23 évesen) sikeresen mászta meg a Mount Everestet. Az élményeiről könyvet írt "The Kid Who Climbed Everest" (A srác, aki megmászta az Everestet) mely 29 héten át vezette az eladási listákat. Bear Grylls 5 (azaz: ÖT!) Világrekordot, tudhat magáénak! 1998-ban a világon először kerülte meg jetskivel az Egyesült Királyságot. 1999-ben először szelte át az Atlanti-óceánt egy nyitott felfújható csónakban. 2005-ben 8000 méter magasságban vacsorázott a hőlégballonja alá szerelt asztalnál tengerész egyenruhájában majd tisztelgett a királynőnek és ejtőernyővel leugrott. 2007 májusában Bear a világon elsőként motoros ejtőernyővel repült át a Mount Everest felett. Ugyancsak 2007-ben pedig a világ legnézettebb ismeretterjesztő műsorvezetőjének választották. Szóval, nem semmi a srác! Az általa „vezetett” műsor gyakorlatilag arról szól, hogy ledobják helikopterről a világ legkietlenebb helyein s neki, a megbeszélt időre a megbeszélt helyen kell lennie. Ez általában 1-2 napnyi távolságban van onnan ahol földet ért a helikopterről. Minden lépését egy forgatócsoport követi végig ami, már csak azért sem kis dolog mert az, hogy jeges vízbe fürdenek, mínusz 20 fokban teljesen hétköznapinak számít. Ez túlélés! Emlékszem, hogy olyan ötödikes lehettem, mikor megszállták az iskolánkat a könyvterjesztők. A lányoknak a „Hogyan fésüljünk Barbie babát becsukott szemmel” nekünk, fiúknak pedig a „Kommandós leszek” és „Nindzsa leszek” című könyveket kínálták megvételre. Melyik ötödikes fiú, ne akarna nindzsa vagy kommandós lenni?! Így hát másodpercek alatt megkopasztották a sunyi könyvesboltost. Én nem vettem, hisz nem is volt miből, de a padtársam megmutatta az övét. Nagyon fel volt villanyozva és szinte látta a saját szemei előtt, ahogy a legalább 20 oldalas könyv bemagolása után rettenthetetlen nindzsává képződik másnap reggelre. Na, ekkor találkoztam elsőként a túléléssel, mint fogalommal.  Nem, csak mert azon kezdtem gondolkozni, hogy hova fogok bújni, ha, másnapra itt ezekből körülöttem különböző színű nindzsák lesznek hanem, a miatt is, mert a könyv pontosan leírta, hogy a nindzsák nem csak dobócsillaggal tetoválni, de kukacot enni is tudnak. Ha kell. Sosem voltam nindzsa, de akkor azért elképzeltem a helyzetet, ahogy elém pakolnak egy tál kukacot mondván, hogy most ezt meg „kell” ennem mer’ különben bevarrják a karót nindzsaológiából. Bear Grylls csak kommandós volt, de szerintem Ő nem csak lazán megkajálta volna a kukacokat, de még repetázni is beállt volna. Mikor az első olyan részt néztem ahol az éhségét termeszek tojásaival oltotta, még azt mondtam, oké. Éhes, enni kell és (majdnem) minden ami, mozog az ehető. Nálam a kaput az tette be, mikor ragadozó állatok által ott hagyott maradékokat evett. Félig széttépet antilopot, teknőst, kígyót és még sorolhatnám. Ha lehetősége volt rá, akkor néha kicsit megsütve, de ha nem akkor lazán nyersen. Elképzelte már például valaki, hogy milyen lehet a fogai között szétrobbanó marha szemgolyó? Na, nézz meg egy részt A túlélés törvényeiből és azonnal megtudod! Szóval, a mai napig is elhangzik a jól bevált jelmondatom, hogy „Ez nem normális!” mikor, olyan dolgokra fanyalodik, amiket mi elkényelmesedett, Mónika Show-n nevelkedő majmok elképzelni sem tudunk a finnyásságunk miatt. Ott az adott túlélési helyzetben, viszont ha az ember valóban túl akar élni, akkor félre kell tennie a finnyásság luxusát. Az íz, mint élvezeti cikk jelentőségét veszti. Nem marad más szempont, csak a fehérje és az energia tartalom. Itt már nem számít, hogy mennyire hideg a víz, ha ahhoz, hogy az ember életben maradjon, át kell kelni a fagyos zuhatagon. Ráadásul az egész annyira valódi, annyira sallangok nélküli ábrázolásban van eléd téve, hogy szinte magadon érzed a főszereplő viszontagságait. A másik ami, nagyon jó az életszerűségen felül az a magyar szinkronhang eltalálása. Szinte a hangszíne is ugyanaz Bear Gryllsnek mint, az Őt narráló szinkronszínésznek. (Bár, láttam 2-3 olyan epizódot is, amikor valami agyatlan szinkronrendező áldásos szakmaiatlansága miatt Bear Grylls a Hupikék Törpikékből ismert Törpilla hangján szólalt meg. Persze, irigyek itt is akadtak, mikor az egyik rivális ismeretterjesztő csatorna meglebegtette a „csalás” feliratú zászlaját mondván, hogy bizonyos Bear által adott tanácsok egy átlagos kiképzetlen embernek több kárt okozna, mint hasznot. Ami engem törzsnézővé tett, azaz ember legszélsőségesebb helyzetekben produkált helytállásának mértéke. Mindannyiónk példaképe lehet ez az ember. Aki mellesleg mindhárom megírt könyvével a Sunday Times top 10 dobogóján végzett. Bear Grylls jelenleg egyébként a Temze folyón él egy bárkán a feleségével és két gyermekével Marmadukkal és Jessevel.

 

Szerző: Sebezhetetlen Produkció  2015.03.14. 19:06 Szólj hozzá!

Címkék: TV2 Lakat RTL Klub Bear Grylls Várdy Zoltán A titkok őrzője

 
Egy pillantás csupán, míg új hajnal ébred,
Így lesz, ha kéred…
 
Akik ismernek, azoknak nem kell, hogy magyarázzam ezt az igencsak nagyképűnek ható címet. Sosem jelentenék ki ilyesmit magamra. Némi önirónia azonban írattathat ki velem még ilyet is. Most is ez történt. A jelenség magyarázata nagyon egyszerű: Boldog vagyok. De legalábbis elégedett. Nem tudom pontosan, hányan olvassátok a firkálmányaimat rendszeresen, de aki esetleg velem volt az elmúlt 9 évben is, az nagyon jól tudja: Nem találhat ilyesmit az azóta született, több mint 6000 bejegyzésem egyikében sem. Még csak hasonlót sem. Pedig elhihetitek nekem, hogy az elmúlt 9 évben is voltak örömeim, sikereim, barátaim, sőt: Még barátnőim is! Annyira, hogy arra kellett rájönnöm, hogy az utóbbiból több volt, mint az örömömből. Sokkal több. Sőt, sokkal több, mint bármiből, sokkal több, mint kellett volna. S el kellett telnie 9 teljes évnek, hogy találkozzak a mostani párommal, hogy erre a felismerésre juthassak. Persze, én is szórtam a bölcsességet, hogy a minőség a fontos, nem a mennyiség, de ha jó sokáig csak selejtekbe botlasz, a minőséget igen gyorsan képes leszel majd lentebb adni, hogy cserébe, ha csak órákra is, de emberszámba vegyen valaki… Az előző giga bejegyzésem után kaptam pár érdekes levelet, véleményt. S nem mintha valaha is figyelembe vettem volna az olvasói elvárásokat – mert nem – de most azt kell, mondjam, igazuk volt azoknak, akik azt írták, hogy ez a bejegyzés – bármilyen hosszú is – inkább csak egy halál unalmas jegyzőkönyvnek hatott, mint sem teljes értékű bejegyzésnek. Igen, tényleg csak az hiányzott belőle, ami miatt kettőnél többen kíváncsiak a gondolataimra: A gondolataim. A személyesség. Utólag visszaolvasva – amit elvből nem tettem eddig soha, még a helyesírási hibák kijavítása miatt sem – azt kellett tapasztaljam, hogy ez valóban egy nagyon fura valami lett. Mentségemre szóljon, hogy akkor már 2 hónapja gyűltek bennem az élmények, így azok mindenfajta stílusosság nélkül, csak úgy kirobbantak az ujjaimból. Remélem a mostani bejegyzésem már több értéket hordoz majd magába…
 

Sokan léptek rajtam át,
De mit számít ma már…
 
Radics Gigi – Vadonatúj érzés című dalának taktusai lüktetnek a háttérben. Kevesen tudják, de kis hazánk egyik legtisztább és legegyedibb hangját, az olyan sokak által ki nem állhatott Győzikének köszönhetjük. Ő fedezte fel, még 13 éves korában. S elvitte egy csomó kiadóhoz, ahol szépen a jól bevált „Aranyos! Majd kiértesítjük…” maszlaggal koptatták le az akkor még komoly súlyfelesleggel küzdő, de már akkor is megdöbbentően szépen éneklő Radics Brigittát, aki riadtan szorongatta a Mr. Nagyon kígyó kezét. Arra kellett rájönnöm ebből tehát, hogy minőséget, csak minőségi alapanyagokból lehet létrehozni. Lásd a minőségi bejegyzések és a háttérben szóló zene kapcsolatát. Szóval, úgy tűnik, jó úton járok. Úgy értem, még szerintem is! Az elmúlt majd 1 hónap alatt komoly változások köszöntöttek be az életembe. Olyanok, amiket talán soha nem fogok elfelejteni. Egyrészt megoldódott az albérleti mizériám, másrészt úgynevezett karrier kezd épülni a kezem alatt, ami a munkámat illeti. S bár „csak” egy kis ügyfeles vagyok az ország egyik legnagyobb pénzintézetében, de azt hiszem kevesek lettek volna képesek ezt az utat végig is járni, aminek a végére én most Pénteken értem. Talán még az is lehet, hogy megtérül az a rengeteg 90%-on felül, teljesített vizsgám meg a sok tréning, amiből volt, hogy ki sem láttam. Foglalkoztam már ügyfelekkel különböző üdülési joggal seftelő cégeknél, de az, amit most csinálok, teljesen más. Ott ugye mindegy volt, ki és mennyit hazudik az ügyfélnek, csak az ügyfél higgye azt, hogy megoldást kínálunk a problémájára. Abszolút nem volt szabad gátlásosnak vagy lelkiismeretesnek lenni és szinte munkaköri követelmény volt, hogy profin hazudj. Nem is válogattam az eszközökben…de valahogy mindig elérkezett egy pont, ahol még én is azt mondtam, hogy elég. Ezen kapta fel a főnökség a fejét általában, mert mi az, hogy hirtelen erkölcsi aggályaim támadtak, ha eddig nem voltak. Ekkor általában véget ért a dal és szépen elköszöntem tőlük. Egy bizonyos szint alá, még én sem alacsonyodom. Sok, nagyon sok ilyen kaland után, húztam egy vonalat és eldöntöttem, hogy soha többé nem foglalkozom sem üdülési jogos cégekkel, sem pedig egyáltalán olyanokkal, akik telefonon keresztül kínálgatják a nyilván baromi magas minőségű portékáikat. Tavaly végén – Novemberben – született meg bennem ez az elhatározás. Véletlen-e vagy sem: Akkoriban ismertem meg a jelenlegi páromat is. Volt bennem egy nagyon erős gyanú, hogy nem lenne büszke rám, ha megtudná, hogy napi 8 órában vezetem félre az embereket. Tisztulni akartam, elindítottam tehát a masszív tűzvész hadműveletet, ami arra volt hivatott, hogy vissza találhassak a régi (15 évvel korábbi) önmagamhoz, amikor még én is – ahogy többségetek – tisztességes, adófizető állampolgár voltam. Hasznos élőlény – ahogy mondani szoktam. Nem tudom, hogy voltatok-e már ilyen helyzetben, de én majdnem beledöglöttem a normálissá változásba. Iszonyatosan nehéz dolog. Minden, ami addig könnyűnek számított, most lassú és nehézkessé vált. Csak felesleges egy helyben toporgásnak tartottam mindent. Nagyon nehéz dolog, amikor visszafogják a fejlődésed, amikor elfojtják a haladásod energiáit. A legtöbb harcművészetet is ezért hagytam félbe, amit elkezdtem. Nem a kitartásom hiányzott, hanem egészen egyszerűen zavart és idegesített, hogy mesterségesen fogták vissza a fejlődésemet. A legtöbb karate stílus ilyen: Meg van határozva, hogy de Neked már pedig 3 évig barna övesnek kell lenned! Akkor is, ha már rég elsajátítottad oda – vissza a teljes anyagot, nem! Maradsz és várod, míg eltelik az idő. Persze, tanuljál önfegyelmet, meg alázatot, de a tanulás szerintem nem arról szól, hogy elvesszük a diák kedvét a tanulástól – tradícióból. Na, ez a rendszer épp úgy zavart az életem egyéb területein is. Ahhoz vagyok szokva, hogy elveszem, amit akarok, nem pedig szépen kivárom a soromat és megvárom, míg a másik fél méltóztatik eldönteni, hogy vajon megérdemlem-e, amit akarok, ami kell nekem. Ez amúgy egy nagyon hibás életvitel és senki ne utánozzon, mert több bajt okoz, mint amit, örömet, amíg megkapod, amit akarsz. Szóval, változni akartam! Magamtól! Nem kényszerből, nem a körülmények nyomására: Magam vágytam arra, hogy jó ember legyek – a szememben, nem a társadalmi elvárások miatt. (Lehet, hogy ráuntam a kitaszított, törvényen kívüli szerepemre?) Szóval, mint valami kiégett, rossz pornós prosti, magam mögött hagytam a sötét múltam és igyekeztem a lehető leggyorsabban elfelejteni, mindazt, ami voltam, akkoriban mikor életem első blog bejegyzései születtek. (Tulajdonképpen emiatt kezdtem anno blogot írni. A saját lelkiismeretemen könnyítettem a kiírt betűkkel…) A legutóbbi projekt szintű munkahelyem (Multiszonda) után, jött egy nagyon fura ajánlat. Az ország legnagyobb pénzintézetének HR osztályáról kaptam levelet. Eleinte azt hittem, hogy csak egy spam, ami véletlenül a friss leveleim közé keveredett, de nem. A levél tartalma egyértelmű volt, röppenjek már arra a következő Szerdai napon és ugyan szánjak már 1 órát rájuk. Megtettem. A megbeszélés után nem éreztem semmit. Jót se, rosszat se. Olyan íztelen volt minden benne. Eszembe sem volt, hogy nem, hogy ízetlen nem volt, de egyenesen egy íz orgia közepén gubbasztottam, amit észre sem vettem egész végig. (Igen, nem volt aznap túl jó kedvem, emlékszem…) Még aznap délután telefonon közölték, látnak bennem fantáziát, csapjunk bele – ha merem! Na, ezt nem kellett volna…ez a „ha mered” csak olaj volt a tűzre! Elkezdődött a közös munka a következő hétfőn, ami tulajdonképpen egy nagyon intenzív tanulási folyamatot jelentett. Olyan dolgokat tanultam meg, amikről eddig csak a hírekben hallottam. Nem szégyellem bevallani, hogy a 4. nap az is megfordult a fejemben, hogy ennyi volt, sziasztok. Sosem gondoltam volna, hogy mindazt, amit elsőre nekem elmeséltek, azt én valaha megtanulom. Azt meg pláne nem, hogy nem csak tudnom kell, vizsgáznom is belőle. Azt hiszem, hogy olyan 6 nap alatt vettük át a 270 oldalnyi anyagot. S akkor még csak átvettük. Egyszer minden fejezetet felolvasott a tréner. Semmi magyarázat, semmi kommentár, csak egy olvasás. Aztán menni kellett tovább, mert a 7. nap reggelén: Vizsga! Sokkal könnyebben és sokkal gyorsabban ment, mint hittem. Nem tudom, engem valahogy inspirál, ha valaminek van tétje. Hát, ennek volt. A vizsgázók 88%-a az első 4 percben kiesett. Volt, aki puskázni próbált és nem tudott s volt, aki meg sem próbálta, inkább szépen magától állt fel. A végén 98%-os vizsgát írtam. Kiemelten méltattak vagy 50 ember előtt s még az épp a közelben szédelgő igazgató is személyesen gratulált. Fura volt, mert én ezt nem nagyon tartottam nagy kunsztnak – mondván: Ő is csak egy ember – de mikor körbenéztem, hogy ezt mégis hányan látják, azért eléggé megdöbbent fejeket láttam. Itt szúrok be egy kis párbeszédet, ami ekkor történt. Az ominózus úriember, oda lépett hozzám, majd a következőt mondta: - Hallom, hogy Neked lettek a legmagasabb pontszámaid, gratulálok! Hogy szoktak szólítani a többiek?! … - Köszönöm szépen! Ákosnak, és Téged?! … (erre épp odaér mellénk az egyik vizsgabiztos és oda köszön a kezemet szorongató öltönyös pasinak: - Jó reggelt Igazgató úr! – mire Ő: - Hát, valahogy így… Nevettünk.
 

Nekem már Te vagy a vágy,
Ami többé, nem űz tovább…
 
Arra kellett rájöjjek az elmúlt időszakban, hogy a boldogság egy olyan állapot, ami csak bizonyos feltételek teljesülése után következhet be. A boldogság nincs ingyen ugyanis. Erőfeszítésbe kerül. S mint oly sok mindent, ezt is a saját életvitelem sajátosságai igazolják a legjobban. Ez a tipikus ok és okozat szindróma. Ha van munkád és szereted a munkádat, akkor ez egyfajta pozitív közérzetet teremt a lelkedben. Ha a lelkedben, rendben vannak a dolgok, könnyebben vagy képes megoldani a problémákat. Nem tűnnek annyira nehéznek a feladatok és egyáltalán az ember könnyebben képes feldolgozni az esetleges kudarcait, csalódásait. Ha van az életedben csak legalább egy olyan szegmens, ami jól megy, amiben örömödet tudod lelni hosszútávon, akkor az megmenthet. Megmenthet akár önmagadtól is. Jómagam az a fajta vagyok, aki hajlamos munkába menekülni. Akkor is, ha problémáim vannak, ha bánt valami, ha háborúk dúlnak bennem. Szóval, ha van munkád – és szereted is – akkor az életed tartalmas lesz és könnyebb. Annál mindenképp, mintha nem lenne még munkád sem. Mióta bekövetkezett ez a változás az életemben – mert így döntöttem, hogy be kell következnie- a dolgok teljesen más fénytörésbe kerültek. S igen, bizonyos területeken az életem nehezebb lett a becsület megjelenésével, de mégis ki merem jelenteni, hogy hosszútávon ez éri meg jobban. Senki nem menekülhet egy életen át a saját múltja elől. Illetve, de… menekülhet, de akkor az, nem élet, az csak egy primitív vegetálás a törékeny biztonság illúziójában. Komoly és felelősségteljes munkát végzek, ahol naponta emberekkel foglalkozom és a legkülönösebb problémáikat próbálom megoldani. Ez engem feltölt. Hasznosnak érzem magam. Olyan érzés ez, amit eddig nem nagyon élhettem át. S nem azt mondom, hogy nélkülözhetetlen vagyok, de nagyon jól esett, hogy mikor Péntek délután visszamentem az irodába a vizsgám után, egy nagy csomó aktát láttam az asztalomon: Rám vár. Az én munkám. Hasznomat veszik és a hiányom szemmel látható eredményeket mutat. Felfoghatatlanul jó érzés. Szóval, arra jöttem rá, hogy a boldogság tulajdonképpen tényleg nem valami életcél: A boldogság egy életstílus. Úgy kell döntened, hogy boldog akarsz lenni! Nem a sült galambot várni, hanem dolgozni érte, méltóvá válni rá. Az utóbbi időben egyre több pozitív visszajelzést kapok az ellenkező nemtől is. Nagyon furcsa. Sosem voltam egy Adonisz, de tényleg még csak jó pasinak sem tartom magam, de most mintha valami lenne a levegőben, mert hetente kapok különböző ajánlatokat…sőt, egyenesen felajánlkozásokat is. Gyakran teszem fel ilyenkor a kérdést magamnak: Ezek mit látnak bennem?! Se gazdag nem vagyok, se jó pasi, és még a nevem se VV-vel kezdődik. Akkor? A dolog pikantériája, hogy egy olyan Nő a párom, akit még romlott, gátlástalan koromban se mertem volna megszólítani soha, nem, hogy felszedni vagy randira hívni. Az a típusú ember, aki magamfajta suttyókat eszik reggelire. S tényleg, még vitatkozni is csak a Facebook-on tudunk, mert élőben valahogy sosem sikerül. Ha ránézek, a világ szívdobbanása megáll egy pillanatra. Hirtelen minden egyértelmű lesz, tiszta és harmonikus. Megbénít a szépsége. A híresen nagy pofám hirtelen kámforrá válik és a sebezhetetlenség olyan távolinak tűnik, hogy talán nem is valóság. Mázsás súlyként nehezedik a vállamra a boldogsága iránti felelősségem. S bár félelmet ébreszt már pusztán a tudata is annak, hogy mostantól nem csak Őt magát tarthatom a kezemben, hanem a boldogságát is, mégis bennem ez úgy lelt otthonra, minta az egész lelkem csak miatta született volna meg. Erősnek és Rettenthetetlennek érzem magam általa. A klasszikus Férfi – Női szerepek teljesen felértékelődtek számomra s mostanra már nem csak házasságpárti vagyok, mint eddig, de minden gondolatom, tettem, érzelmem annak érdekében születik, hogy ez az ember lehessen a gyermekeim édesanyja. Sosem hittem volna, hogy valaha is eljutok erre a szintre. Soha…
 
 
Hát, maradtam, de azt hiszem,
A titkod…magammal viszem!
 
A végére egy kis technikai közlemény: A hivatalos blogom anyaoldala (prae.hu) komoly arculatváltáson ment keresztül. Annyira, hogy bizonyos funkciók már teljesen használhatatlanok is lettek. Éppen ezért, úgy döntöttem, hogy a 9 éve tartó gyümölcsöző együttműködésünknek itt kell véget érnie. Még a legelső blogom is fent van, de azt már 3 éve letiltották, egy az MSZP-t súlyosan bíráló bejegyzésem miatt. Azóta azt a több mint 6000 bejegyzést, csak egyedül én tudom elérni. S bár több alkalommal is megkíséreltem a tárgyalást a bejegyzések újra publikussá tétele érdekében, de ezek sorra kudarcba fulladtak. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy a régi bejegyzéseimet kimentem egy másik – sokkal megbízhatóbb – szerverre. Mostantól minden bejegyzésem végén kaptok egy bejegyzést a régi – 9 évvel ez előtti – blogomból is. Ezek olykor még gyerekesek, bugyuták és nevetségesek, de azokat is én írtam, azok is az én gondolataim voltak. Így legalább nyomon követhetitek mennyit „fejlődtem” azóta és milyen irányban. Az első ilyen bejegyzés. 2009.03.27.-én íródott: „Etetnek minket” címmel. Ha még nem fáradtál el a mostani hülyeségeim olvasgatása közben, javaslom, hogy klikkelj ide!


Szerző: Sebezhetetlen Produkció  2015.03.14. 19:05 Szólj hozzá!

Címkék: Munka Lakat Szerelem Boldogság Sebezhetetlen

- Ü Z E N E T -

Szerző: Sebezhetetlen Produkció  2015.03.14. 14:02 Szólj hozzá!

Címkék: Lakat Hazugság Online Resorts International Üdülési jog Mosolyszüret

Prológus: Megint itt ülök, mert megint vannak bennem kikívánkozó gondolatok. Mostanában nem írok valami pontosan. Több alkalommal is előfordult, hogy bizonyos bejegyzéseimet vagy bizonyos bejegyzéseim bizonyos fejezeteit letöröltem, esetleg újraírtam, átfogalmaztam. Az esetek többségében, ennek az volt az oka, hogy rászoktam a bejegyzéseim visszaolvasására. Ilyesmit eddig nem igazán tettem. Pont azért, hogy ne gondoljam meg magam, ne változzon meg a véleményem az adott témában leírt soraim kapcsán. Mostanában viszont belefutottam néhány olyan impulzusba ami, teljesen kifordított magamból. Ennek pedig a következménye az lett, hogy tőlem teljesen stílusidegen bejegyzések születtek. Elég csak, ha a homofób Kung fu mestert vagy görcsösen exhibicionista főnökasszonyt említem. Annak idején – amikor még pár százezerrel több olvasóm volt – eszembe sem jutott ilyen, hogy hülyeségekről írjak. Mert felelősséget éreztem magam az engem olvasók érdeklődése kapcsán. Érdekelt, hogy az olvasóim ne hagyjanak el. Mára már ez elhalt…


 


Sajnos az erkölcs felétek annyira torz,

 

 
Mint az a kurva Kispál és a Borz…

 

Azt hiszem, egész eddigi életemben nem voltam annyiszor orvosnál, mint ebben az évben. Testi tüneteket produkál az életem romlása. De ez most nem számít. Néhány olyan gondolatot szeretnék, most leírni, ami már egy ideje foglalkoztat, ami magamra irányítja a figyelmemet újra és újra. Vegyük csak például a legutóbbi munkahelyemen szerzett tapasztalatokat. Az csak egy dolog, hogy rögtön elsőre természetesen oda sem sikerült beilleszkednem, de ami, leginkább meglepett mégis az volt, ahogy a cég vezetői egy dilettáns idiótára bízták a profitjuk megszerzésének első lépését. Az előző bejegyzésemben már írtam a hírhedt ex munkahelyemen szerzett tapasztalataimról. Aki lemaradt volna róla, az klikkeljen csak bátran ide, mert ez a bejegyzés most nem róluk fog szólni. Pedig a már említett görcsösen exhibicionista Kamupipőke, biztosan imádná…vagyis, ahogy Ő fogalmazott: "élvez"-né. Ez a bejegyzés most a jelen előzményeiről fog szólni. Arról, ami általában senkit nem szokott érdekelni. Soha, senki nem kérdezi meg, hogy mi miért történik. Nem érdekli a többséget. Már, miért is érdekelné, hisz abban mutatkozna meg az Ő maguk felelőssége is. Mielőtt azonban ismét megkapnám, hogy másra próbálom terhelni a felelősséget, gyorsan leírom, hogy erről szó sincs. Soha nem kényszerített senki arra, amit később én mondjuk, elítélek. Ezzel párhuzamosan, én sem tehetek – szerintem – arról, hogy elítélendőnek tartom azt, amit az elején még mondjuk szeretek, netán sikeresen végzek is. Lakva ismerszik meg az ember – mondja a közmondás. Igaz ez, szerintem a munkahelyekre is. Most az egyszer tapasztaltam csak olyasmit, hogy miután én kipróbáltam valamit s aztán köszönöm, nem kértem belőle, az utasításaiban visszautasított volt főnököm, mindezt nem hagyta annyiban s utánam jött. Na, nem szó szerint természetesen, csak virtuális módon. Ő egyébként, nagyban hasonlít a bejegyzés előszavában említett homofób Kung fu mesterre. (Egymásra is találtak jó hamar s most egymás buksiját simogatva vigasztalgatja mindkettő a másikat, hogy belefutott egy ilyem magamfajta "pszichopatába".) Mindkettejükben ott a tökéletes méltatlanság arra, amit képviselnek. S ez nem csak egyfajta hiteltelenség, de megcsúfolása annak, amit az emberek globálisan felruháztak egy jelentéssel. Egy jelentéssel. A főnök mindenki számára ugyanazt jelenti. A Kung fu mester is mindenki lelki szemei előtt ugyanolyan tulajdonságokkal van felruházva. Ezek azonban nem csak, köszönőviszonyban sincsenek ezzel a globálisan kialakított képpel, de még csak szakmailag sincsenek magával a kifejezésnek a jelentésével. Hangsúlyozom: Szerintem! Most biztos sokak fejében megfordul a gondolat, hogy biztos csak, a sértettség mondatja ezt velem. Mert a Kung fu mester "hozzá méltatlan" eszközökkel és módon próbált kirúgatni a munkahelyemről, míg a főnököm egy tisztességes, józan és szakmailag magasan kvalifikált főnöki magatartás helyett ( ! ) ezt szépen meg is tette. Nem. Valójában ezek sokkal korábbi élményekből erednek. Smaci Laci személye és észjárása tette a szemembe méltatlanná arra, amivé a köztudottan pénzéhes Máday tette. (Kis túlzással, bárkiből "mestert" farag, ha van hozzá elég sok pénze.) Míg az ex főnököm kapcsán tulajdonképpen nem is én jöttem rá arra, hogy hazudik és megbízhatatlan. Az egyik kollégám hívta fel erre a figyelmem, amikor elmeséltem neki, hogy egyik nap behívott az irodájába és részletesen mindenkiről kikérte a véleményem. Egyenként. Mikor ezt meghallotta a kolléganő, azonnal leállított: "Ezzel azért vigyázz! Mindent visszamond mindenkinek! Nem tud titkot tartani! Ha elgurul a gyógyszere, mindent elpofázik! Nem szabad bízni benne…" Ezt hallva, szárba is szökkent egy gondolat az elmémben, hogy lehet, épp a saját síromat ásom az ilyen látens bizalmaskodással. Ez is történt. Lévikének átlagosan heti három alkalommal gurul el a gyógyszere ugyanis. 24 órába se került mire a kolléganő elmélete igazolta magát a saját szemem láttára. Szóval, az én olvasatomban egy Kung fu mester nem avatkozik be a magánéletedbe, főleg nem próbál kirúgatni alattomos módon leveleket írva a főnöködnek a tudtodon kívül. Az én világomban a Kung fu mester az egy tisztességes és morálisan megkérdőjelezhetetlen életvitelt élő sokat tanult ember, aki a tetteivel mutat példát a benne bízó tanítványainak. Ugyanez vonatkozik a főnöki státuszra is. A főnök, nem az, aki kéjes élvezetet él át miközben a közvetlen kollégáid előtt ássa alá a tekintélyed vagy aláz meg. A főnök őszinte Veled – s nem hazudik ellened. S bár ugye a főnököt sosem ildomos "szeretni" de azt gondolom, hogy a jó főnök az inkább egy szakmailag magasabban képzett kolléga…nem pedig egy önimádó idióta, akinek a hangulatától függ, hogy engem kollégának nevez-e vagy egy köcsögnek. Az én világomban a főnök, nem az, aki a pénzt adja. Az én világomban a főnök az, akit én annak választok. Akit szakmailag elismerek és követni akarok. Akitől tanulni vágyom, mert hiteles, igazságos, és mert a tetteivel vívja ki az alkalmazottai tiszteletét…nem pedig az ordítozásával a félelmüket. Az én világomban ilyen egy főnök. Most jön, hogy én ugye "pszichopata" vagyok, így az én világom csakis beteg lehet, igaz?!

 

 

 

 
Az igazság keserű, a hazugság édes,

 

 
Mennyi kell hozzá, hogy teljesen szétess?!

 

Sokan mondtátok és írtátok is, hogy miért nem hagyom az ilyen "lúzereket" a saját levükben főni?! Mert, hisz az egyetlen "bosszú" ez lehetne ellenük. Úgy gondolom azonban, hogy ezek az emberek nem "lúzerek". Ezek az emberek pusztán csak alkalmatlanok a rájuk bízott tisztség ellátásában. Elég csak, ha a kifejezést értelmezzük: Tisztség – ami, a tisztességesen végzett munkára utal. Hát, alapból paradox ez az egész az önimádó főnök, meg a kotnyeles Kung fus példája kapcsán! A képlet ennék sokkal egyszerűbb: Szerencséjük van! Pontosabban szerencséjük van, felettesük meg nincs. Mert, ha lenne, rég kirúgta volna őket. Én egy elég önkritikus ember vagyok. Amint felismerem, hogy valamelyik területen már nem látom esélyét a fejlődésemnek és a jelenlétem inkább kárt okoz, mint hasznot termel, akkor egyszerűen felállok. Mert tudatosul bennem, hogy nem vagyok alkalmas arra a bizonyos területre. Alkalmatlan vagyok a tisztségem ellátására. S ezerszer inkább állok fel magam, mint állítsanak fel a még nálam is alkalmatlanabb főnökök. Egész eddigi munkahelyi tapasztalataimban két olyan alkalom volt, ahol úgymond "elkéstem" ezzel és engem rúgtak ki. Az egyik a Paradise Solution, a másik az Online Resorts International volt. Mindkét helyen ugyanaz történt. A hét közepe. Nekem valamiért ez lett a mániám. Magam sem értem miért, de ez egyfajta teljességi keret komplexus. Ez azt jelenti, hogy sosem mondanék fel, mondjuk, Kedden, Szerdán vagy Csütörtökön. Felmondani mindig Pénteken vagy Hétfőn szoktam. Pont, ahogy munkába állni sem állok soha a hét közepén. Szeretem, ha kerete van a történeteknek. Az említett két alkalomkor az elsőnél túlmentem a magam által adott határidőnek és különböző adózási megfontolások miatt, adtam még egy hetet a cégnek, ahonnan végül egy Csütörtöki napon küldtek el, míg az utóbbinál pedig már annyira nem érdekelt a dolog, hogy azt se tudtam épp melyik nap van. A következő hétfőn halálos nyugalommal bementem volna felmondani. Megelőztek. Micsoda szakmai főlény! :) Ja és, hogy miért nem hagyom az ilyen bolondokat a francba: Épp azért mert mindenki ezt teszi! Ha valamivel próbálkoztál, amit helyesnek hittél, és mégsem jött a várva várt eredmény, akkor kell valami más. Valami helytelen! Már csak a miatt is, mert lehet, hogy épp amivel eddig próbálkoztál, az a helytelen valójában. A mai világban pedig, hogy mi a helyes vagy helytelen, szinte eldönthetetlen. Ezért is zavar engem ez a világra szabadított Lady Gagás szarság, hogy "…nincs olyan, hogy helyes vagy helytelen! Minden döntést tisztelnünk kell, bármi is annak a kimenetele!..." Úristen! Emberek! Ez komoly?! Ezt el is hiszitek??! Csak én tartom ezt baromságnak?! Csak én gondolom úgy, hogy minden helyzetre létezik egy helyes és egy helytelen válasz?! Csak én gondolom azt, hogy puszta szexuális indíttatásból nem helyes mások életébe beleavatkozni, vagy, hogy napi 8 órában embereket szisztematikusan becsapni és megkárosítani, helytelen dolog?! Persze, én sem vagyok szent, én is tettem ilyeneket. Hatodikba… De szerintem pont ez igazolja, a fejlődés funkcióját, hogy az ember, ahogy felnő – fejlődik – rájön, hogy bizonyos dolgok nem helyesek. Bizonyos olyan dolgok se, amiket előtte évekig napi rutinszerűen végzett. Mert fejlődik és olyan dolgokat is meglát épp ez által, amiket a fejletlen korábbi életszakaszban nem láthatott. Nem ez maga a fejlődés?! Hogy már megérted a tetteid súlyát és már nem tépkeded le az elkapott legyek szárnyát, mert fejlettebb vagy annál. S megérted, hogy az tesz különbbé, hogy nem teszel meg mindent, ami a hatalmadban áll. Mert fejlettebb vagy! S bár, csak egy idegesítő lény, de fájdalmat okozol neki, ha, pusztán azért mert megteheted, letépkeded a szárnyait. S bár az elkapott légy példája nagyon bagatellnek tűnhet, de azt gondolom ez egy jó példa. Bruce Lee mondta egyszer: "Nem az a harcművész, aki egyetlen mozdulatával töri háromfelé a csontodat, hanem az, aki mindezt elkerüli!" Smaci Laci: Bekaphatod!

 

 

 

Epilógus:
Sosem voltam valami nagy lángész…de legtöbbször képes voltam felismerni a helyes és a helytelent az adott helyzetben. Épp azért mert éveken keresztül éltem és tartottam fent magam helytelen dolgok segítségével. Rengeteg hibám van és sok olyan dolgot tettem amire, nem vagyok büszke, de meg semmit sem bántam. Mert az adott helyzetben azt tettem, ami ott akkor a leghelyesebbnek tűnt. A rossz döntések közül mindig a kevéssé rosszabbat választottam. Soha nem bántottam vagy kegyetlenkedtem senkivel, pusztán kedvtelésből. Még csak állatokkal sem! Azt nem mondhatom, hogy sosem tettem ilyet a saját védelmem érdekében, de pusztán, csak azért mert a hatalmamban állt, azért soha. Nem hiszek túl sok dologban, de azt tudom, hogy a társadalmi törvényeket csak azért nem tartom be, mert az én saját törvényeim azoktól sokkal szigorúbbak.



alt

Szerző: Sebezhetetlen Produkció  2015.03.14. 14:02 Szólj hozzá!

Címkék: Lakat Hazugság Visszavágó Online Resorts International Üdülési jog

Azt hiszem, lassan 1 hónapja nem írtam. Se naplót, se verset, semmit. Sőt, verset már magam sem tudom mikor írtam. Az óra hajnali 3 óra 17 percet mutat. Aludnom kéne, de nem tudok. Nem, csak simán most nem, napok óta nem. Azt hiszem, olyan 1 hónapja megy ez így. Teljesen mindegy mikor fekszem le és mennyire vagyok álmos. Hajnal 4 – 5 óráig csak forgolódok. Kínoznak a gondolataim. Most is ez történik. Épp ezért úgy döntöttem, felkelek inkább és a forgolódást írásra cserélem…

Enyém volt régen, az egész város,
A fénynek tudója voltam, halállal határos.

 
Voltatok már úgy, hogy mikor a reggeli fogmosás előtt belenéztetek a tükörbe, egy vadidegen arc nézett vissza rátok?! Azért mert katasztrofális állapotban voltatok épp. Mióta élek, azóta élem át minden reggel ezt. Az életem vége felé, valószínűleg már tükörbe nézni sem fogok majd. S még mielőtt ismét rám sütné valaki az "ez csak önsajnálat" jótékony bélyegét, gyorsan leszögezem, hogy az nálam egész más köntösben tipeg általában. Simán csak, az idő múlása változásokat hoz létre bennem. (Ezt bizonyos kultúrák, fejlődés néven emlegetik…) Szóval, mióta az eszemet tudom, majdnem minden reggelem ugyanúgy indul: Felkelek, oda ballagok a fürdőszoba tükörhöz, s megmosom az arcom. Aztán kinyitom a szemem és meglátom magam. Már megint nem tudok szép lenni! Így ma is okosnak kell lennem inkább… Ez így megy évek óta. Ami azonban változik, az a küzdelmeim motivációi. Azt, hogy mit miért teszek, kit mi miatt, kit kiért haragítok magamra, fordítok magam ellen. Mert valójában semmi másból nem áll az életem. Örök küzdelem. S az esetek zömében mindig valaki másért. Sosem magamért. Ezért nem érdekel, hogy kit bántok meg, ki fordul ellenem, ki gyűlöl meg. S főleg, hogy milyen áron teszi ezt. Ma (pontosabban már tegnap ugye) Évával megnéztünk pár videót a bolond macskáimról az egyik Internetes oldalon. Szeretem a macskákat. Szóval, az egyik videón a még borzasztóan pici aranyszínű Fanta nevű macskám produkálta magát. A masszázsasztalomon gubbasztott, pedig pontosan tudta, hogy az számára tiltott terület. Macskának nincs helye a masszázsasztalomon, ahova utána az ügyfeleim feküdnek. (Fanta egy – egy ilyen partizán húzása után órákon át kellett fertőtlenítettem az asztalt.) Szóval, néztük a velem incselkedő kis cicát, mialatt Évából kitört a "Mi lett a Te egzisztenciáddal…" már – már költői kérdés. Csak halkan, szinte ábrándozva. Csak úgy a semmibe. Nem olyan direkt és egyértelmű módon, mint az összes többi kérdése, amit feltesz. Azóta is itt lüktet ez a kérdése a fejemben… Mi lett az egzisztenciámmal? Talán soha sem volt… Számomra legalábbis. Soha nem értékeltem nagyra a pénzért megvehető dolgokat. Épp azért mert pénzért megvehetőek. Pótolhatóak tehát. Nem tudnak elveszni sehogy sem. Sokkal jobban értékeltem, sokkal értékesebbnek tekintettem az érzelmi kölcsönhatásokat. Bármilyen kimenetelűek is voltak. Ezért olvasol most Te is engem, ezért vagy rám kíváncsi. Mert ez a mai szakrális jelképekkel teletűzdelt világunkban nem gyakori dolog, nem hétköznapi. Épp azért nem életszerű sajnos. Nem tudok megélni abból, hogy pontosan ki tudom váltani azokat az érzelmeket, amiket akarok. Pedig sokáig hittem, hogy igen. (Talán túl sokáig is…) Ezért foglalkozom kommunikációval. De ma már az sem igen köt le. Lejáratták. A marketing ma már emberek szisztematikus becsapását jelenti. S, ahogy a politika neve összeforrott a hazugsággal, úgy forrt össze a kommunikáció is a megtévesztéssel. Annak idején sikeres voltam és gyakorlatilag úgy éltem, ahogy akartam. Ma viszont egy csődtömeg vagyok és úgy élek, ahogy tudok. Kezdenek kicsúszni a dolgok a kezemből. Míg egy átlagembernek 1 esetleg 3 munkahelye van az egész életében, nekem eddig annyi volt, hogy legtöbben elszámolni sem képesek addig. Bárhova képes vagyok felvetetni magam. Bárhova. Csak megmaradni nem sikerül soha. Pedig, dolgozom, mint az állat és igyekszem a lehető legjobb formámat hozni. De valahogy soha nem sikerül beilleszkednem. Előbb – utóbb, mindenhol én leszek a közellenség, a fekete bárány, a bűnbak. Feláldozhatóvá válok. Talán, éppen azért amiért bárhova fel tudom vetetni magam. Úgy vannak vele, hogy talpraesett gyerek, fel fogja találni magát. S ebben van is valami, mert általában minden munkahelyről távozás után egy másikra távoztam és nem voltak felesleges üresjáratok, de ez akkor is olcsó vigasz. Hiszen, ahova távozom, majd onnan is el fogok jönni. Mert valahogy sehogy sem tudok beilleszkedni. Sosem értettem azokat az embereket, akik éveken át gubbasztanak munkanélküli segélyeken mondván, hogy "nincs munka". Persze, nem azt mondom, hogy mindenki hülye, hogy nem becsülnek meg egy ilyen fene nagy géniuszt, mint én. Összességében csak zavar az, amit az életemnek kell neveznem. Mit zavar: Undorodom tőle és hányingert kelt! Nagyon eltévedtem. Annyira, hogy nem is merek nosztalgiázni már a régi önmagamról, mert csak még jobban feldühítem magam vele. Mintha egy tökéletesen más ember lenne az a valaki, mint az aki, most ezeket a sorokat firkálja ide. Saját kis lakásom volt, meg havi 420 ezres fizetésem, amiért alig izzadtam meg. Az emberek szerettek. Kétszerannyi barátnőm volt, mint ahány munkahelyen eddig túl vagyok már. Már ez már a múlté. Senkit nem okolok ezért, pedig rajtam kívül is van ennek egy egyértelmű felelőse. A lényeg talán annyi, hogy sok olyan tudás birtokában vagyok, amivel sok pénzt tudnék keresni…de sok olyan tudás viszont hiányzik belőlem, amivel ezt hosszútávon sikerülne is fenntartanom. "Semmi sem állíthatja meg a változást, ha elérkezett az ideje!" – mondta ezt annak idején Konfucius. Én azonban nem a kényszer hatására akarok változni. Nem azért mert már csak ez lehet, ami megment. Azért akarok változni, mert megtudtam, hogyan tudom ezt megtenni. A kettő teljesen más. Ha az embert a kényszer formálja, általában nem oda érkezik, ahova vágyik. Akkor oda érkezik ahova való. Én pedig nem gondolom, hogy egy bolondokházába kéne leélnem az életem hátralévő részét. Mert teljesen biztos, hogy ha engem a kényszer kezd el faragni, akkor ott végzem majd, sokak szerint oda való vagyok amúgy is. Olyan ez, mint amikor hajótörést szenvedünk a nyílt tengeren. Ilyenkor két fajta emberi döntés születhet. Az egyik típusú, amikor a hajótörött nem tesz semmit, csak arra vigyázz, hogy épp meg ne fulladjon, mondván: Majd úgyis megtalálnak és kimentenek! A másik viszont kezdeni akar valamit a kialakult helyzettel és úszni kezd. Szárazföldet természetesen Ő sem lát sehol, de gondolkozik és tudja, hogy több esélye van életben maradni, ha úszik – tehát halad – mint egy helyben áztatni magát a tudat miatt, hogy majd úgyis kimenti valaki. Az első azzá válik, amivé válnia kell: Áldozattá – mert előbb utóbb nyilván, csak felzabálja majd valami cápa. Míg a másik – akinek szintén van erre az esélye – mégis nagyobb eséllyel menekül meg a tudatos gondolkozás miatt. (Ha nem hiszed, nézd meg Ang Lee – PI élete című filmjét.) Szóval, valahogy úgy érzem most magam én is, mint egy hajótörött. Elsüllyedt az életem hajója és most sodródom a nyílt tengeren. Úszhatnék én is, de nincs hova. Egy magamfajtának viszont mindig kell valami cél. Nem azért, hogy azt mindenképp elérje, hanem inkább, hogy valami irányt mutasson. Mi lesz a filmem vége?! Nem tudom… Valószínűleg beüt majd előbb utóbb egy nagyobb trauma (cápa) ami, egy időre kivon majd a forgalomból. S a kényszer szülte szélcsendben lesz majd időm megtisztulni és visszatalálni magamhoz. Aztán, ha ismét visszakapom az életemet, hogy visszatalálhassak önmagamhoz, majd már vissza is fogok…csak már nem lesznek, akikkel osztozhatnék ebben…mert annyi ideig kerestem az utat, hogy a "cápa" félig felzabált. S bár megmenekülni épp megmenekülök, csak már élvezni nem fogom tudni azt amivel, jár ez a megmenekülés.

Ez ma még fáj: A pokol vár!
De holnap nevetve mondok imát…

2013-ban 11 alkalommal voltam kórházban. Többet, mint az eddigi életem alatt összesen! Ha más nem is keltene bennem gyanút, ezen mindenképp felkapnám a fejem. Egyértelmű vészjelzés. Eszembe is jutott, hogy vajon miért sikerült ilyenre ez az évem… Az ember, ahogy öregszik, úgy automatikusan egyre többet kerül kórházba?! Esetleg mindez semmilyen összefüggésben nincs a korral, inkább csak az életvitellel?! Az tény, hogy egyáltalán nem érzem jól magam. Sikerült felszednem legalább 30 kilónyi tömény súlyfelesleget. Sosem voltam egy jó pasi, de most aztán kifejezetten undorító az a hombár fejű barom, aki visszabámul rám a tükörből. Nagyon vicces, mert eddig csak mosolyogtam azokon, akik arról meséltek, hogy mennyi ideje fogyókúráznak. Mostanra viszont már rám is rám férne. Bár, én még így sem hiszek a klasszikus értelemben vett fogyókúrával. Szerintem a fogyás a megfelelő rendszerességgel végzett testmozgás és a kalória bevitel kontroljának a vegyülete. Inkább edzés tehát, mint kúra. Nem mellesleg, akárhány edzőt vagy épp életmód tanácsadót kérdezünk a helyes útról, mindegyik különböző módszereket ajánl. Nem ritkán egymással ellentmondóakat is. Fogyni tehát, legalább annyira drága (s itt nem az anyagi értelemben) dolog, mint mondjuk elhízni. Mindkettőre pont ugyanúgy rámehet az ember egész élete. Hétfő hajnal van. Tegnap – épp a szeretkezés világnapján – fogadtam meg magamnak, hogy ideje lezárni a múltam. Ahelyett, hogy azon siránkoznék milyen voltam régen, azzal kell foglalkoznom, hogyan tudnék megváltozni. A szó összes értelmében. Nem ugyanolyan akarok lenni, mint régen, mert az végül is valamiért véget ért. Valamit nyilván rosszul csinálhattam, aminek ez lett a következménye. Fel akarok nőni végre ahhoz a szinthez, amit lelkiekben képviselek. Piszok kemény lesz, tudom. A legnehezebben az ember a szokásaitól válik meg. Azt is meg kell tanulnom, hogy olykor hagyni kell bizonyos embereket fejjel a falnak szaladni. Erre pedig nagyon allergiás voltam mindig is. Nem szabad beleavatkozni az emberek életébe. Pláne nekem, akinek nincs is életem jelenleg. Valahogy mégis van annak valami édeskés zamata, amikor látod, hogy a tanácsaid működnek és az emberek bizalommal fordulnak hozzád. Viszont ez csak olyan dolgokban működik, amikhez soha közöm sem volt igazán. Mint például a család… Tök lazán oldok meg családon belüli konfliktusokat és nem egy olyan konfliktust számoltam fel már, ami miatt bizonyos családtagok éveken át nem voltak egymással beszélő viszonyban. Ez számomra olyan jól esik. Úgy érzem, szükség van rám, én is jó vagyok valamire. De az is lehet, hogy ha én is egy egészséges és működő család tagja lennék, nem látnék ennyire tisztán ebben a témában és nem tudnék ennyire empatikusan állni a hadban álló felekhez. Mindenben van valami jó…a legrosszabb dolgok mélyén is. A legfélelmetesebb változás az életemben egyébként az, hogy kezdem unni a hazudozást tapintatból. Persze, tudom én, hogy ez is az élet természetes velejárója, de azt hiszem öregszem vagy valami ilyesmi, mert ebbe egész egyszerűen belefáradtam. Az utolsó melómból épp emiatt jöttem el, mert már elegem lett. Szóval, ezt mindenképp egyértelmű jelnek tekintem, ami a változás szelére utal. S, ha minden jól megy, egyszer még azt is megérjük, hogy már nem azért fogok megtenni mindent, hogy egy kicsit engem is szeressen valaki végre hanem, inkább azért, hogy egy kicsit magamat is szeressem végre…


Hajnali 6 óra 42 perc van. Jó reggelt Hétfő!

Szerző: Sebezhetetlen Produkció  2013.11.11. 14:51 1 komment

Címkék: Lakat Sebezhetetlen Produkció Megérdemlem magam

Észre sem veszed, hogy az életeddel játszik,

Több nyugszik a mélyben, mint amennyi látszik.

 

Néhány hónapja már írtam erről a témáról. Az épelméjűség, mint álarc című írásom első fejezete a sorozatgyilkosok lélektanáról szólt. A mai írásom az antiszociális személyiségzavarról fog szólni. Közismertebb nevén a szociopátia gyakoribb és hétköznapibb betegség, mint azt a legtöbben hinnék. Bár, igazából csak akkor szoktunk rá felkapni a fejünket, ha a híradókban vagy a különböző idióta napilapok címlapján ezzel a szinonimával ihletik a brutális gyilkosokat. A látszat csapdája ez hölgyeim és uraim! Nem csak a brutális állatok lehetnek szociopaták ugyanis. Nem kell feltétlenül szociopátiás betegnek lennie valakinek azért, hogy gyilkoljon, és nem feltétlenül gyilkol automatikusan minden szociopata. Maga a betegség legjellemzőbb tulajdonsága, hogy az alany nem képes beilleszkedni az őt körülvevő társadalomba. Vagy azért mert nem tekinti a társadalom törvényeit magára érvényesnek és egyszerűen figyelmen kívül hagyja azokat, vagy pedig azért, mert nem képes arra, hogy mindezt megtegye. Az egyik kis százalékban tudatos döntés, míg a másik teljesen tudat alatti. Itt beszélünk ez utóbbinál betegségről a szó klasszikus értelmében. Amikor valaki tudatosan hagyja figyelmen kívül az Őt körülvevő társadalom törvényeit, az (szerintem) inkább olyan, mint mondjuk hinni a kristálygömböt simogató jósnőnek. Tehát hit, egy nyilvánvalóan hamis és helytelen dologban. Ez a hit annyira erős, hogy olykor „ártatlan” emberek életébe kerül. Az ártatlan szó, nem véletlenül van idézőjelek közé zárva. Van ugyanis, hogy az áldozat nem maga az elpusztított személy hanem, az, aki elpusztította. Tökéletes példa erre Alieen Wournos. Ő meggyőződésem, hogy a sors áldozata. A 46 évesen méreginjekció által kivégzett amerikai sorozatgyilkos nő 7 férfit lőtt le önvédelemből, akik megpróbálták megerőszakolni. Összesen ötször ítélték halálra, míg végül 2002. október 9.-én az amerikai állam hivatalosan is kioltotta az életét. Ő például iskolapéldája annak, hogy a szociopaták az esetek 99%-ában, nem a saját döntésük miatt válnak azzá, amik. A rendszeresen meghurcolt, megalázott hajléktalan nő, sehogy sem tudott vissza emelkedni a társadalom perifériájáról. Hiába dolgozott tisztességesen, előbb – utóbb a dekorativitása áldozata lett és szép sorban az összes munka adója kikezdett vele. A kikosarazott főnökök pedig természetesen azonnal kirúgták. Mehetett vissza az utcára. Az első megerőszakolása után elment, hogy feljelentést tegyen, aminek következtében a helyi seriff erőszakolta meg másodjára. Csalódott a társadalomban, csalódott az emberekben, a törvényekben és az igazságszolgáltatásban. Felismerte a saját helyzete kiszolgáltatottságát. Magára maradt és senki nem segített rajta. Elkezdett tehát, a maga módján igazságot tenni. Ezt a japánok „Bushido”-nak hívják. A harcos útjának. Úgy vélem, hogy Alieen a XVI. Században, a szamurájok és a nindzsák korában igen köztiszteletben álló személy lett volna. A XX. Században viszont csak egy hajléktalan sorozatgyilkosnak volt tekinthető, aki az önbíráskodása következményeként 7 perverz állatot lőtt agyon. Tettei következménye mában víz hangzik. A szociopátia és a pszichopátia két jól elkülöníthető szimptóma. A pszichopata nincs tudatában annak, hogy az elkövetett bűn (pl. gyilkosság) súlyos bűnnek számít az őt körülvevő társadalom számára. Az Ő tudata tehát, sokkal korlátoltabb. Ők a klasszikus értelemben vett elmebetegek. Ezzel szemben a szociopaták pontosan tisztában vannak a tettük súlyosságával, csak kicsit sem érdekli őket. Sem a tettűk súlyossága, sem pedig a következményei. (évekig tartó börtönbüntetés, halálos ítélet, stb.) Több olyan sorozatgyilkos volt a történelemben, aki kifejezetten játszott az Őt üldöző rendőrökkel. Volt, aki levelezett a rendőrséggel, volt, aki újságoknak küldözgetett exkluzív bizonyítékokat a tett helyszínéről. És ilyen emberek vesznek körül minket. A pszichopata a többi embert tárgynak tekinti, akiket manipulálni és kihasználni kell, úgy, ahogy többségünk egy csavarhúzót vagy egy papír zsebkendőt használ. A szociopata gyakran agresszív, nem érez empátiát mások iránt (bár megjátszhatja), és nem érez szégyent vagy megbánást a visszaélései miatt. A szociopátiás betegek kicsit sem különböznek tőlünk ugyanis. Na, jó, ez azért így nem teljesen igaz mert általában sokkal intelligensebbek az átlagembertől. Másképp ugye nem lennének képesek akár éveken keresztül úgy játszani a rájuk vadászó rendőrökkel, mint macska az egérrel. A szociopaták érzelmektől függetlenül mindig ugyanazon a teljesítőképességi szinten vannak, miközben a normális embereknél érzelmi terhelés esetén csökken a teljesítmény. Náluk tehát, megölni és feldarabolni egy embert kb. ugyanazon az érzelmi szinten történik, mint megvajazni egy kiflit a reggelihez. Szociopata bárkiből lehet. És ma már ott tartunk, hogy több szociopata vesz minket körül, mint elmernénk hinni. A szociopátia hivatalosan az alábbi tényezők kialakulásának együtthatójaként jön létre:

 

Felületes báj, amit a saját céljai elérése érdekében fel is használ.

Gyenge ítélőképesség és a saját hibáiból való tanulás hiánya.

Öngyilkossági szándékok, bár ritka megvalósítással.

A megbánás és a szégyenérzet teljes hiánya.

A szociális normák szándékos megszegése.

Személytelen, unalmas szexuális élet.

Okszerűtlen gondolkozás hiánya.

Az empátia teljes hiánya.

Az idegeskedés hiánya.

Az őszinteség hiánya.

Megbízhatatlanság.

Felületesség.

Nos, a szigorú igazságügyi pszichológia tanai szerint, ha ezekből 3 vagy annál több illik az egyénre, az pszichopatának tekinthető. Olvasd csak el újra még egyszer és gondolkozz…

Kicsit sem érdekeli semmilyen vád,

Hajtja a tudat, hogy vadászhat rád!

 

Jómagam olyan 4 éve szembesültem először a ténnyel: Szociopata vagyok. És ez nem valami írói hatásvadász fordulat. Akik ismernek, azt tudják: Megosztó személyiség vagyok. A viselkedésem, a mentalitásom, a tetteim mind – mind hatást váltanak ki azokból, akik szembesülnek valamilyen fokig velem. Tartják rossznak, tartják jónak, tartják bizarrnak, de semleges senki nem tud maradni. Olyan nincs, hogy valakinek nincs véleménye. Nekem mióta az eszemet tudom, voltak ellenségeim. Nincs ebben semmi rossz, van aki, a pattanásokkal van így. Mióta az eszemet tudom, irritálja a létezésem és a magatartásom bizonyos köröket. Eleinte persze én is ártatlanul álltam a helyzet előtt és kerestem a miértek válaszait magamban, a barátaimban, az ellenségeimben és volt, hogy még az asztalfiókban is. Soha, senki nem tudta megmagyarázni a jelenséget: Egyszerűen csak szúrom bizonyos emberek szemét. A tipikus megmagyarázhatatlanul ébredő legmélyebb ellenszenvet váltom ki pusztán már csak a létezésemmel is ezekből az emberekből. Egyszer aztán sikerült találnom valakit, aki ugyanezt váltotta ki bizonyos emberekből: Belőlem is. Szerencsém volt: z értelmesebbek közé tartozott, ezért jó sokat tudtunk filozofálni a dologról. A végére aztán természetesen menetrend szerint össze is kaptunk. Attól fogva pedig, mint valami ki nem mondott megállapodásként ott tettünk keresztbe a másiknak, ahol csak tudtunk. Krisztián volt hát, az első hivatalos ellenségem. Éveken keresztül ment az egymás orr alá történő borstörés. Hol nekem voltak durvább húzásaim, hol neki. Egy teljes gimnáziumot úgy járunk ki, hogy ezt a sakk-e igen sajátos módját játszottuk. A vége felé már eldurvultak a dolgok. Ellopta a táskámat és elégette az összes könyvemet belőle, mire én felbéreltem pár nagyon nehéz, nagyon motoros és nagyon büdös fiút, akikkel eltörettem a kezét. Zokon vehette, mert rá 2 hónapra elcsavartatta a fejemet egy (gondolom) bár prostival és elcsábíttatott vele Szolnok egyik kihaltabb helyére azzal a dumával, hogy fent akadt egy nagyfeszültségű kapcsolóházon a csaj macskája és segítsem leszedni. Én hülye meg még el is mentem. Krisztián oda tervezhette nekem a kéztörése revansát. Azt, hogy ez mi is lett volna, már sosem derült ki. Krisztiánt a kapcsolóház mellett találtuk meg összeégve.  50 000 Volt csapta agyon a bolondot. Ekkor gondolkoztam el azon, hogy nem normális dolog az, hogy én élvezem az ilyen beteg és aberrált üldözős játékokat. Azonnal belevetettem magam a szakirodalomba (mint, mindig, ha ismeretlen dolgokkal szembesülök) és nagyon gyorsan magamra ismertem a különböző szakkönyvek jellemi ábrázolásában a szociopatákról. Minden szociopatának van egy gyengéje. Egy pont, ami előhívja a szociopátiás magatartást. Nálam ez az igazságtalanság és az agresszió. Gyanítom, azért mert az egész gyerekkorom abból állt, hogy folyamatosan vertek. Ez volt a büntetés is és a jutalmazás is. Furcsa dolog ez, mert bennem az agresszió vált ki agressziót. Az agresszió lehet fizikális, vagy pusztán csak verbális. Bizonyos helyzetekben nem vagyok terhelhető érzelmileg. Teljesen semlegessé válok a világgal szemben. Nincsenek személyek, érzések, józanság. Célok vannak csak, küldetések. És nem egyszer volt már a küldetésem célja, hogy bizonyos emberek életét kioltsam. Azt, hogy ezt nem tettem meg mégsem „csupán” annak köszönhető, hogy írhatok. Az írás az ami, visszafog. Az írás, aminek köszönhetően azt a látszatot hazudhatom, hogy én is normális, értékes ember vagyok. Érdekes, hogy az írás ereje akkora kontrollt ad, hogy néha annyira képes megtisztítani belül, hogy a legártatlanabb embernek érzem magam a világon. A közvetlen ismerőseim már tudják, hogy ha bunkó vagyok, türelmetlen, és elviselhetetlen akkor már jó régen nem írtam, vagy ha igen akkor nem azt, amit valójában kellett volna, hogy vissza metamorizáljon normális humanoidnak. Néha egyébként azt tapasztalom, hogy több hasznom származik ebből a betegségből, mint veszteségem. Mondjuk, elég kevés olyan elmebeteget ismerek, akit a saját versei gyógyítják. Bár, élt egy egy John Wayne Gacy nevű seriff aki, a kis városkája bohócaként szórakoztatta a különböző ünnepségeken a tisztelt publikumot. Sőt, volt, hogy a mikulás helyett Pogó bohóc (ez volt a művészneve) hozta a gyerekeknek az ajándékot. Aztán miután megerőszakolt és megölt 33 fiatal fiút és elásta őket a saját pincéjében kicsit zuhant a népszerűsége a város lakói szemében. Bizarr kis tény, hogy a letartóztatása előtti napon szeretett városától „Az Év embere!” címet kapta.  Halálra ítélte a bíróság, majd 14 évet húzott le siralomházban. Közben a festészetnek élt. Nagyon termékeny festő volt. A képeinek a fő témája önmaga volt. Előszeretettel ábrázolta magát a képein jóságos bohócként sok fiatal meztelen fiúgyerek társaságában. És bizarr mód, a képeit vették, mint a cukrot! 1994. Május 21.-én kapta meg a neki járó méreginjekciót. Aznap a börtön előtt 24 képét égette el 300 ember, köztük az áldozatai családjai. „Tizenegy keményfedeles és 31 puhakötésű könyv, két színdarab, egy mozifilm, egy off-Broadway darab, öt dal és több mint 5000 újságcikk foglalkozik velem. Most mit mondhatnék erre?” A kivégzése előtti utolsó szavai pedig a következők voltak: „Nyaljátok ki a seggem!” Ő tehát, a legjobb példa arra, hogy a legabszurdabb helyzetekből is van menekülés. És itt most nem a biológiai élet megmaradására gondolok hanem, a lelki béke visszaállítására. A mi gyilkos bohócunk is teljesen egyértelmű, hogy boldogan halt meg. Abszolút nem érdekelték az emocionális konvenciók. Tette, amit akarta. Amúgy pedig magam is hiszek abban, hogy mindenki arra születik, hogy tegye, amire született. Vannak emberek, akik erre születnek. Néha nekem is kifordul a gyomrom saját magamtól. Attól, hogy zsigerből képes lennék kicsontozni a Joshi Bharat féléket és még csak meg sem bánnám. Hiszem azt, hogy vannak „emberek” akik haláláért érdemes 30 évig ülni. Aztán majd egyszer, ha megfosztanak az önterápiámtól és ne adj Isten, mégis neki rontok és kárt teszek benne, majd szépen felhasználják ellenem e soraimat is. Nem érdekel. Sokáig gondoltam, hogy értek, hogy nagyon értek a bosszúhoz, a sérelmek megtorlásához. Ebből a tudatból a megbánás ténye rázott fel. Néha egyszerűen megbánom a tetteimet. Megbánom azt, hogy rosszat tettem, hogy tudatosan és szándékosan ártok embereknek. Nemcsak mert örömömet lelem benne, nem csak egyfajta tanításképpen, a tetteik következményeinek felerősítése miatt hanem, mert olykor megesik, hogy túlreagálok dolgokat. Ritkán. Nagyon ritkán, de előfordul. Ilyenkor azonban nem azt bánom, hogy túlreagáltam hanem, magát annak tényét, hogy felismertem a reakcióm eltúlzását. Önmagam szociopátiás tünetei abban nyilvánulnak meg, hogy minden sérelmemet (a legapróbbat is) megtorlok, ha azt szándékosan, tudatosan követték el ellenem. Hiszek a bosszú létjogosultságán s abban, hogy jó célt is szolgálhat az erőszak. Bár, ha jobban belegondolok, akkor az én életemben nem is igazán van jelen az erőszak maga. Legalábbis a fizikai verziója. Általában már az is elég, ha elhitetem magamról, hogy lazán kicsontozok bárkit és kicsit sem érdekelnek a következmények. (Ami, a legszomorúbb, hogy ezt az esetek nagyobb százalékában halálpontosan így is gondolom.) Azokban, akikben van némi agy és használni is sem lusták, ez azonnal megnyomja a vészcsengőt: „Ez nem normális! Ne játssz vele! Árthat Neked!” Ekkor két lehetséges reakció történik: Komolyan vesznek és próbálnak a lehető leghamarabb épségben kikerülni a közelemből vagy az ellenkezője, hogy kinevetnek és talán még gúnyt is űznek belőlem. Az utóbbi következményeire inkább most nem térnék ki. Legyen annyi elég, hogy eddig még mindenki megbánta utólag, hogy nem az első reakciót produkálta. Egy szó, mint száz: Nem tudom, hogy meddig leszek képes az emberi kontúrjaim korlátain belül maradni. Ha esetleg nem gyógyulok meg pár év múlva és ráadásul még meg is fosztanak a saját kis nyugalomterápiámtól, akkor ez úton üzenném a médiának, hogy különítsen el egy nagyobb összeget a céges temetésekre: A listám első két oldalán ebben a közegben dolgozó mocskok szerepelnek ugyanis…

 

Szerző: Sebezhetetlen Produkció  2010.01.05. 01:26 2 komment

Címkék: gyilkos sorozatgyilkos lakat pszichopata szociopata sebezhetetlen

 

Fáj, hogy nekem nem fáj semmi,
Nem tanítottak meg szeretni.

Néhány napja, komoly rémálmok gyötörnek. Pontosabban, nem is néhány napja: Évek óta már, de néhány napja vissza-vissza térnek. Az álmaim borzasztó valósághűek, igazi, létező helyszíneken játszódnak. Olyan helyeken ahova életem egy-egy meghatározó élménye köt. Maga a cselekémény az álmaimban nagyjából mindig ugyanaz. A pusztítás. Embereket ölök vagy engem próbálnak megölni. Az éjjel már elaludni sem mertem. Kihasználva hát a saját démonjaimtól való betojtságomat kicsit bele gondoltam jobban az alvási szakaszban megélt eseményeimbe. Arra jöttem rá, hogy a szereplők mindkét esetben ugyanazok. Ugyanazok vadásznak rám, akiket a következő 2 naponta ismétlődő álmaimban gyilkolászok. Az arcok nem kivehetőek teljesen. Nőkről van szó. Kivétel nélkül mindegyik 40 körüli, átlagos alkatú rövid hajú női alak. Asszociálhatnék ezekből arra is, hogy az anyám megtestesülései ezek, de ennyire direkt biztos nincs még egy álom sem. Bár, ki tudja... Van egy nagyon kedves barátom: Róbert. Álomkutatóként dolgozik a magatartáskutató intézetben. Vele annak idején, sokat beszélgettünk erről. Bizarr mód Vele is úgy ismerkedtünk meg, hogy előző munkahelyemen (egy játékteremben) non-stop a Terminator 2 nevű kyborg gyilkolászós játékon lógott s mindig mikor 3-4 órányi játék után elment haza a gépen a Thank you for playing! felirat villogott miközben a masina tökéletesen lefagyott. Na szóval, miután megismerkedtünk jobban és kiderült, hogy szintén pszichológiából sikerült doktori címhez juttnia attól fogva gyakrabbak voltak a játékgép kiakasztásai. Élő példája annak, hogy még egy értelmes-felnőtt embernek is lehet gyermeki hobbija. Na vissza az álmaimhoz. Azt is megfigyeltem, hogy míg az én ölési módszerem gyors "kíméletes" tiszta (golyó a fejbe) addig az "ellenségek" miután véget ért az üldözés és elkaptak nem pusztán megölni próbálnak: Halálra akarnak kínozni. Az éjjel például azt álmodtam, hogy egy székbe kötözve előbb az egyik, majd a másik karomat fúrják át: fúrógéppel. Ordítok a fájdalomtól, de az ő vihogásuk hangosabb. Senki sem hall, még én sem önmagamat. A fájdalom erős, az élmény annyira valóságos, hogy érzem a saját vérem hőmérségletét is. Erre minden valamire való normális ember azt mondaná: Menj pszichológushoz! vagy, hogy ne is foglalkozzak vele: Majd elmúlik! Olyan 15 éve várom ezt a majd elmúlik pillanatot. Dugóba kerülhetett vagy lekéste a csatlakozást mert elég régóta késik. Még nem tudom mit, de érzem, hogy tennem kell valamit, mert ez szép lassan meg fogja mérgezni a hétköznapjaimat is. Pont ahogy az álmok kezdetétől. Ami a legjobban megijeszt, hogy nem az fáj, hogy embert ölök, nem az fáj, hogy megkínoznak...az inkább, hogy legbelül tudom: Képes lennék ilyesmire. Szociopata vagyok. S én örülnék a legjobban, ha ezt most csak amolyan szerzői hatásvadász sarkításnak szánhatnám. Sajnos ez nem az. Már több alkalommal is megdöbbenve tapasztaltam önmagam kapcsán, hogy egy-egy szituációban tökéletesen eltünnik az emberi tényező. Nem tekintem értéknek a velem vitázó élőlényt. Feladatnak tekintem. Feladatnak ami a céljaim és köztem áll, amit ki kell iktatnom ahhoz, hogy eljuthassak ahova akarok. Sosem mérlegelek ebből a szempontból. Nincsenek félelmek az esetleges következményektől, nincs visszatartó erő, nincs vesztenivaló: Nincs megbánás.


Felfal belül ez a tomboló állat,
Tort ül rajtam az önsajnálat.

 

Arra is többen figyelmeztettek már az olvasóim közül, hogy vagy ne legyek ennyire őszinte, vagy bizonyos dolgokról inkább ne írjak ide. Mert, ha bármi is történne bármelyik emberrel akiről itt rosszat írtam, akkor automatikusan én lennék az elsőszámú gyanúsított mivel az írásaimat lazán fel lehet használni ellenem. Ez sem érdekel.  Bárki előtt vállalom a kimondott, leírt szavaimért a felelősséget. Legyen az ember, bíróság, Isten.  A sors fintora, hogy a diploma munkámat pont egy tökéletes szociopata viselkedéséről írtam az azóta is nálunk vendégeskedő Magda Marinkóról. A szerb bérgyilkos elképesztő részletességgel fejtette ki, hogy miért jó hivatásos halálként élni. Miután kiírtott egy családot  elment és megvacsorázott, húzott egy vízszintes vonalat a noteszében majd a következő oldalra írt adatokat kezdte tanulmányozni. Kb. ennyit jelentett számára  2 nő egy egy férfi élete.  Hivatalosan nyolc ember haláláról tudott vele kapcsolatban az igazságszolgáltatás. Ebből mindössze hármat voltak képesek rá bizonyítani. Nem sokat beszélgettünk...egy  vastag plexi fal választott el Tőle...de  a gyomrom felkavarodott az egésztől. Nem csak ahogy viccelődött az áldozatai utolsó másodperceiről hanem,  hogy  úgy viselkedett mintha a nappaliban sztorizgatna. A megbánás legcsekélyebb jelét sem mutatta és megmondta: Ha kikerül ugyanezt fogja csinálni hiszen csak ehhez ért.  Nos...Magda Marinko 2019.  január 28.-án szabadul.


* * *

Kicsit elképedtem azon, hogy még akár arra is meg van az esély, hogy egyszer az Ő sorsára jussak. Az ilyen "emberek" jelentik a legnagyobb veszélyt a társadalomra és ez a kórkép kecsegtet a legkisebb eséllyel a gyógyulásra. Ráadásul a szociopátiás beteg legtöbbszőr nem elvetemült külsejű, riasztó megjelenésű. Sőt: a szociopatákra leginkább a jó intellektus és a kellemes megjelenés jellemző. Legnagyobb problémájuk, hogy nem tudják magukat különféle helyzetekbe beleélni mert azt vagy önbecsapásnak gondolják vagy pedig eredendően képtelenek ilyesféle aktusra. A többi ember érzéseink tökéletes figyelmen kívűl hagyása és a megbánás vagy a bűntudat teljes hiánya fedezhető fel a viselkedésükben. A szociopaták érzelmektől függetlenül, mindig ugyanazon a teljesítőképességi szinten vannak, miközben a normális embereknél érzelmi terhelésre a teljesítmény csökken. És talán ez az egyetlen tünet amivel nem rendelkezem. Egyenlőre... Persze, azt sem szabad elfelejteni, hogy semmi sem történik véletlenül. Például senki nem születik sorozatgyilkosnak. Azzá teszi valami, vagy valaki. Ha ez a kiváltó ok beazonosítható, és a kiváltó okot a leggyakrabban előforduló brutális-aberrált szülők okoznák legalább annyira súlyos ítélet járna Nekik is, mint az elkövetőnek! A sorozatgyilkos szociopaták is emberek valahol legbelül ugyanis. Csak már nem érdekli őket. Nincs bennük erkölcsi tartás a társadalommal szemben, mivel az magukra hagyta amikor Ő a legjobban szenvedett. Mondjuk épp a szülői terrortól. Ted Bundy mondta egyszer: "Mit számít eggyel kevesebb ember a Földön?! ... Érzed, ahogy az utolsó lélegzet elhagyja a testüket. A szemükbe nézel. Ebben a szituációban az ember Istennek érzi magát!"  Ted Bundy 36 nőt ölt meg. Kivégezték. Aztán van itt egy John Wayne Gacy nevű rendőr végzettségű úr. Az úr éveken keresztül dolgozott egy kisváros bohócaként nagyobb ünnepségeken. Sőt: tehetősebb családok hazhoz is hívták. Mindenki szerette. Életét 2003-ban meg is filmesítették Gacy címmel. A főhöst egy bizonyos Mark Holton nevű színész formálta meg. John Wayne Gacy homoszexuális volt. 33 fiót erőszakolt, kínzott majd különös kegyetlenséggel ölt meg. A testeket a háza pincéjében és a közeli tóban rejtette el. Halálra ítélték. 14 évet töltött halálsoron. A halálos ítéletének végrehajtását várva alkotott. Festegetett. A képei témája leggyakrabban önmaga volt Pogo bohócként. Egyik utolsó interjújában a következőket mondta: Tizenegyegy keményfedeles, harmincegy puhakötésű könyv, két színdarab, egy mozifilm, és több mint, ötezer újságcikk foglalkozik velem...én már elértem amit maga sosem fog" Az ellene folytatott eljárás és a börtönévek alatt sem, soha egy pillanatig sem vallotta magát bűnösnek: " Az egyetlen amiben bűnös vagyok, hogy engedély nélküli temetőt üzemeltettem!" 1994. május 21.-én végezték ki méreginjekció által. Az utolsó szavai a következők voltak: "Nyaljátok ki a seggem!"

* * *

Aztán van még itt pár érdekesebb és elborzasztóbb eset, amit még a Hetedig című film írója is megirígyelhetne. Ezeket a sorsokat ugyanis az élet és nem egy nyereségvadász forgatókönyvíró írta.

A legfiatalabb

 

 

Négy embert ölt meg különös kegyetlenséggel elmondása szerint: "próbaként"  mindössze 17 éves Cayetano Santos Godino. 1896 október 31.-én született Buenos Airesben. Fiatal korára való tekintettel nem börtönbe hanem, javító intézetbe zárták. Ott sem hazudtolta meg magát: Hét társát próbálta megölni, majd az akciója sikertelensége után rájuk gyújtotta a házat. A javítóból 1923 március 28.-án szállították át a börtönbe ahol 1944-ben bekövetkezett  haláláig élt. Róla mintázták a híres Parfüm című film főszereplőjének karakterét...

A legidőssebb

 

Már 60 éves volt H.H.Holmes mikor elkezdett csinos szőke hosszú hajú nőket gyilkolni. Azt máig nem tudja senki, hogy tudott egy vézna és szépnek még nagy jóindulattal sem mondható bajszos öregember gyönyörű szőke nőket felcsábítani magához. Azt viszont igen, hogy minimum 100 nőt ölt meg. Ebből 27-et ismert el. Úgy bukott le, hogy a házban ahol lakott eldugult  mindenki lefolyólya az általa WC-n lehúzott emberi maradványoktól.  A  lakását kínzókamrának rendezte be.  Moyamensing börtönbe zárták majd az épület melletti üres telken végezték ki.

 

 

A legkülönösebb


A legkülönösebb eset egyértelműen azé az azóta is azonosítatlan sorozatgyilkosé akit a hatóságok csak ABC-s gyilkosként emlegetnek. Három nőt ölt meg. Mindhárom szinte ugyanúgy nézett ki, szinte egymás ikertestvérei lehettek volna. Mindhárom megfojtott lány vezeték és keresztneve ugyanazzal a betűvel kezdődött és mindhárom lány holtestét a monogrammukkal megegyező kezdőbetűjű  településen találták meg. Mindhárman szegény és szigorú katolikus neveltetésű család gyermekei voltak, ám az áldozatok családjai egymást nem ismerték. A legidősebb lány 12 a legfiatalabb 10 éve volt. Több száz embert kihallgattak míg végül egyetlen ember maradt a nyomozók látóterébe. 6 héttel az utolsó gyilkosság után öngyilkos lett. Búcsúlevelében tettét az igazságtalan meghurcoltatással és a társadalom előtti lejáratásával indokolta. 2007-ben DNS vizsgálat igazolta ártatlanságát.

 

A legbizarrabb

 

Armin Meiwes egy középkorú számítógépes szakember. Esete a mai napig is nagy vitákat kelt az igazságszolgáltatás berkein belül. Meiwes az internetet feladott egy partnerkereső hirdetést melyben leírta, hogy egy normál testfelépítésű férfit keres, aki beleegyezik, hogy megölje és megegye. Az alapból és bizarr és hihetetlen szövegű hirdetésre több, mint 200 férfi jelentkezett. Meiwes közülük egy Brandes nevű huszonéves fiatal fiút választott ki. Találkoztak majd felmentek Meiwes rotterdami lakásába ahol Brandes megkérte, hogy vágja le a péniszét. Meiwes végül megtette, majd együtt elfogyasztották. Kis idő elteltével leszúrta Brandest majd feldarabolta a testét. Testrészeit hűtőbe tette, hogy később elfogyaszthassa. A történetet mindvégig rögzítette a videó kamerájával, hogy később gyönyörködhessen benne. Ez a hobbi valószínűleg folytatódott volna, ha Brandes egyik barátja nem figyel fel újra az internetes chatszobában hirdető férfire és nem jelenti a rendőrségen. Meiwes semmit nem tagadott: „Brandes önszántából jött fel hozzám, hogy véget vessen az életének…számára ez szép halál volt” Mivel azonban a német törvényekben a kannibalizmus nem szerepel, mint bűncselekmény így Meiwest csupán súlyos testi sértésért tudták 8 évre börtönbe zárni ahonnan jó magaviselet miatt 2 éven belül szabadulhat. Issei Segawa hasonlóan elmeháborodott szociopata. Egyetemet végzett. Az egyetemen ismerkedett meg a gyönyörű Renee Harteveltel. A 25 éves nőt kezdettől fogva csodálta. Majd egyszer minden bátorságát összeszedve megkérte, hogy menjen fel hozzá és olvasson Neki verseket, hogy Ő ezt magnóra rögzíthesse. A hölgy eleget tett a kérésnek. Segawa japán szokásokhoz híven a padlóra ültette majd teával kínálta amibe whiskey volt keverve. Megvárta, míg az alkohol hatást gyakorol a nőre majd szerelmet vallott és elmondta, hogy szeretkezni szeretne a lánnyal. A lány visszautasította. Ekkor hátulról fejbe lőtte Segawa a lányt. Majd levetkőztette, megfürdette, levágta a melleit amiket elfogyasztott. Ezt a cselekményt még hetekig folytatta miközben a lány hangját hallgatta a magnóból. Pár nap múlva már kellemetlen szagokat árasztott a tetem amit a hálószobájában tartott az ágyában. Ekkor érezte, hogy „elvesztette” Renee-t. A testet feldarabolta és a maradványokkal együtt egy nagy táskába pakolta. Mindez annyira felizgatta, hogy többször kielégítette magát. Majd egy parkban próbálta elrejteni a táskát. Meglátták azonban. Megijedt és elmenekült a táskát maga mögött hagyva. A járókelők felfedezték, hogy mi van a táskában és hívták a rendőrséget. Segawa haza rohant és jóízűen elfogyasztotta a még hűtőjében tárolt belső szerveket. Majd várta a rendőröket. 2 nap múlva el is találtak hozzá. Beengedte őket, megmutatta a hűtőjét majd szépen részletesen elmesélt nekik mindent.  A bíró eltekintett a további tárgyalásoktól mivel Segawa annyira részletes vallomást tett. Viszont az ország törvényeiben szintén nem szerepelt a kannibalizmus a bűncselekmények között, így Segawa egy elmegyógyintézetben került elhelyezésre ahonnan mindössze 18 hónap után a befolyásos szülők nyomására ki is engedték. Issei Segawa azóta is itt él köztünk és bizarr mód: Sztárt csinált belőle a média! Szerepelt több japán pornófilmben, saját TV show-ja van, írt négy regényt és a honlapja az egyik leglátogatottabb japán website.

A legbrutálisabb


A legbrutálisabb mind közül talán Ed Gein akinek tetteit talán sosem fogja elfelejteni a világ. Nem csak azért mert a világon a legtöbb horror film az Ő életét dolgozta fel eddig hanem, azért is mert a tettei szinte felfoghatatlanok. Magam is sokáig hittem, hogy ilyesmi csak beteg forgatókönyvírók fejében születhet, de aztán pár éve szembesültem azzal, hogy az igazság sokkal sokkolóbb tud lenni, mint egy hatásvadász forgatókönyvíró. Gein mindig is vonzódott az anatómiához. Arról álmodozott, hogy orvos vagy boncmester lesz egyszer. Mindegy melyik, csak az emberi anatómiához legyen köze. Különös érdeklődve olvasta az újságok gyászrovatát. Egyszer aztán mikor arról olvasott, hogy egy fiatal nőt temettek a közeli temetőbe kilopózott a temetőbe és kiásta a testet. Haza vitte és sajátos orvosinak hitt kísérleteket végzett rajta. Majd mikor megunta a testet használati tárgyakká alakította. A koponyából levesestál a többi csontból pedig különféle használati tárgy készült. Tíz éven keresztül csinálta ezt. Mindig olvasta az újságot és a legfrissebb testeket ellopta. Az ok egyszerű volt: Nő akart lenni. Elszántan tanulmányozta a női test felépítését. Meggyőződése volt, hogy elég tudás birtokában nővé tudja majd operálni saját magát. 10 év után már nem elégítette ki tudásszomját a halott nők boncolgatása ezért elhatározta, hogy élő emberen folytatja további kísérleteit. Az első áldozata egy 51 éves elvált kocsmárosné volt. Megvárta a zárórát majd egy 32-es kaliberű pisztollyal fejbe lőtte az áldozatot. A tetemet a teherautójával el magához 6 mérföldnyire. Ebben az évben még 2 nőt ölt meg hasonló körülmények között. Azon bukott le, hogy az utolsó áldozata egy boltos volt és a testel együtt elhozta a kasszát is. Az akkor még csak rablás miatt nyomozást folytató rendőr emlékezett rá, hogy Gein nagyon gyakran járt az áldozat üzletébe. Felkereste hát, hogy kihallgassa. Megkeresték és őrízetbe vették mivel semmi hihető alibit nem tudott szolgáltatni az esett időpontjáról. Majd visszamentek Gein házához. A horror itt veszi kezdetét. Mivel a házban nem volt elektromosság a sheriff egy fáklyával világította meg a szobát. Először egy meztelen holttestet találtak, ami fejjel lefelé a lábainál fogva volt felakasztva. A lábai szélesen ki voltak nyitva és egy hosszú vágás volt a toroktól egészen a nemi szervéig. Ám a torok és a fej hiányzott. A nemi szerv és a végbélnyílás szintén hiányzott. A holttestből minden belső szervet eltávolítottak. A házban nagy volt a rendetlenség, úgy tűnt mintha évekig nem takarítottak volna, nagy kupacokban ált a szemét mindenütt. A rendőrök találtak: 2 lábszárcsontot; 4 emberi orrot; kb. egy literes dobozt, ami tam-tam dobbá lett átalakítva (a tetejére és az aljára bőrt feszítettek); 9 halotti maszkot (a jól tartósított női arcokból); 10 darab női fejet, aminek a tete szemöldök felettle lett fűrészelve; karkötőket, pénztárcát, késtartót, lábszárvédőt lámpaernyőt, inget, amit emberi bőrből készítettek; 4 széket aminek a huzata szintén emberi bőrből készült; egy cipő dobozt amiben 9 sózott szeméremtest volt (az anyjáé be volt ezüstözve); felakasztott emberi fejet; számos lekicsinyített fejet; 2 koponyát az ágylábán; Ed nőruháját, ami emberi bőrből készült és maszkkal valamint mellekkel volt kiegészítve; Bernice Worden szíve a sütőben egy serpenyőben; és végül a hűtő, amely tele volt mindenféle emberi belső szervekkel. Geint pszichátriai megfigyelés alá helyezték és kóros elmeállapotúnak minősítették. A cselekményeinek okát az apja alkoholizmusával és az anya a külvilágtól való teljes elzárásával magyarázták. Végig tagadta a kannibalizmust, a nekrofíliát és a gyilkosságokat. Egyedül a sírrablást ismerte el. 1984 július 26.-án halt meg szívinfarktusban a Mendotai Elmegyógyintézetben. Róla mintázták a Bárányok Hallgatnak című film Hannibal Lecterjét, az életéről szól a Texasi Láncfűrészes több feldolgozása is és több dalt szereztek Róla.

 

Az sors áldozata


Aileen Wournos hét férfit ölt meg. Az egyetlen és máig legismertebb Női sorozatgyilkos. Életét megfilmesítették A rém címmel. Melyben a főszerepet játszó Charlize Theron-t Oscar díjjal jutalmazták: A legjobb női főszerep jelölésben. A női sorozatgyilkosok legtöbbször olyan férfiakat ölnek, akiket már ismernek. Wuornos idegen férfiakat ölt meg egy pisztollyal. Élete borzalmasan kezdődött. 1956. február 29-én látta meg a napvilágot Aileen Carol Pittmanként. Apja egy pszichopata gyerekmolesztáló volt, aki 1969-ben felakasztotta magát egy börtönben. Anyja, Diane Wuornos, 15 évesen házasodott össze Pittmannel és két gyermeket szült neki. Aileen bátyja, Keith 1955-ben született. Aileen nagyon korán kezdte a nemi életet. 14 évesen teherbe esett, és egy fiúnak adott életet, akit 1971-ben adoptáltak. Ugyanebben az évben júliusban Britta Wuornos meghalt. Diane, Aileen anyja úgy hitte, hogy Lauri ölte meg. Aileent, akit barátai csak Leenek hívtak, kirúgták az iskolából, otthonát elhagyta és prostitúcióból tartotta fent magát. Nem sokkal később Keith meghalt torokrákban 21 évesen, Lauri pedig öngyilkos lett. Aileen Florida felé vette az irányt. Amikor 20 éves volt és éppen stoppolt, felvette őt egy 69 éves férfi, Lewis Fell. Szinte azonnal beleszeretett a lányba, majd 1976-ban össze is házasodtak. Ám Aileen túl vad és erőszakos volt, így a dolognak hamar vége szakadt. Ismét prostitúcióból és lopásokból tartotta fent magát. Többször próbált öngyilkos lenni. Amikor találkozott a 24 éves Tyria Moore-al 1986-ban a Daytona melegbárban, Aileen magányos és mérges volt, kész volt valami újra. Egy ideig minden csodás volt. Ty szerette őt és nem hagyta el. De hamarosan minden megváltozott. Richard Malloy, a középkorú férfi szerette a változatosságot, az italt, és a szexet. Sokszor napokra eltűnt és rendszeresen váltogatta lakhelyét is. Így amikor 1989. decemberében nem nyitotta ki üzletét, senki sem gondolt rosszra. December 13-án két fiatal fiú talált rá a holttestére. Három lövéssel ölték meg egy 22-es kaliberű fegyverrel. Nem találtak semmi nyomot, csak egy lehetséges gyanúsítottat, egy Chastity nevű embert. Miután kihallgatták rájöttek, hogy nem ő az, akit keresnek. Még hat ugyanilyen eset követte egymást mire eljutottak Aileen-hez. Semmit sem tagadott, viszont azt állította, hogy akiket megölt azok meg akarták erőszakolni. 1992. január 22.-én a bíróság meghozta a döntést: Bűnös. Az ítélet: Halál. Többet töltött halálsoron, mint bárki más előtte és azóta is. 2002. október 9.-én Szerdán 09:47-kor végezték ki méreginjekcióval. Az utolsó szó jogán a következőket mondta: „Volt egy életem… ezt most fel akarom adni, mert gyilkoltam, megérdemlem a halált.” Aileen végig bűnösnek valotta magát és azt nyilatkozta, hogy megbánta tettét és önvédelemből ölt. A börtönévei alatt azonban annyira meghurcolták, hogy már vágyta a halált. Ezért visszavonta a vallomását és arra változtatta, hogy élvezetből oltotta ki mások életét. Azt remélte ezzel előrébb hozzák a kivégzését és a meghurcoltatása végre véget ér. Aileen Wuornos kivégzése előtt pár percel rövid interjút adott:  Akit érdekel.


Egy arc csupán, írt szavakba zárva,
Ember csak, ki legbelül árva

 

Szerző: Sebezhetetlen Produkció  2010.01.05. 01:23 1 komment

Címkék: gyilkos sorozatgyilkos lakat pszichopata szociopata sebezhetetlen

Drága barátaim!


 

 Nem szoktam előszót írni a verseimhez, de most úgy érzem szükséges.

 A következő verset félve osztom meg veletek. Sosem írtam még ilyet és valószínűleg, hogy többet soha nem is fogok. Egy TV műsor ihlette ahol meghívott színészek, költők, irodalomtörténészek elemezgették a nagy költőink csak kevesek által ismert verseit. Arany János igen komoly szexuális túlfűtöttségről tanúbizonyságot adó kéjverseit, Juhász Gyula szatirikus gúnyverseit vagy épp Kölcsey Ferenc már-már pornográf szövegvilágú kis esszéit.  Én is megpróbálkoztam valami ilyesmivel a magam sekélyes módján és az eredményt itt olvashatjátok lent.

 In memoriam: Maya Gold


 

 Gyászban lévő szívünk, ürességtől kongó,

Gyászol most minden pornófilm rajongó,

A fél világ őrjöng, és tépi a haját,

Micsoda csapás Ó: elvesztettük Mayát!



Te voltál sokunknak az utolsó reménység,

Ha kellett az asszonyhoz még egy kis keménység,

Mert sok millió férfi rögtön Terád gondolt,

Ha a ronda neje otthon egy dugásért tombolt.



Hát Te is abbahagytad - nemcsak szegény Michelle,

Sok bika a farkán most gyász-szalagot visel,

Búsan merengenek fel a teliholdra,

Nem is kíváncsi senki már a Private Gold-ra.



A nők persze örülnek, még a vak is látja,

Sokuknak miattad repedt be a gátja,

S ne csodálkozz rajta, hogy rossz néven vették,

Mikor az anális után a szájukba tették.



Pedig hányszor mondták: ''Köszi, ezt nem kérjük!''

Mikor a fejüket nyomta rá a férjük.

És szidtak, mint a bokrot - persze azért okkal,

Mert kevesen birkóztak meg a mélytorokkal.



Aztán még azt is a Te számládra írták,

Hogy a feka pasik tempóját se bírták.

A dvd-idet is kevesebben veszik

S a népszerűséged is, egyre jobban esik.



Mert átvertél mindenkit, Te rút kis ebadta!

A film a krémes tubust SOHASEM mutatta,

Ami nélkül - tudod – olyan, mint a pokol,

S a sok buta liba ezért téged okol.



Mi tudjuk: harcoltál - mint Gázában a Hamasz,

Tanú erre agglegény, nős ember és kamasz,

Sosem rettentél meg a nagy túlerőtől,

Se öt-hat férfitól, se egy ''dildós'' nőtől.



De mindennek vége már - elveszett a csata,

Letetted a korbácsot, mint Belucci és Kata,

Lakkruhád a szögön, nagy most Kovi baja,

SOK BOLDOGSÁGOT AZ ÚJ ÉLETHEZ MAYA



-lakat-


 

 

Szerző: Sebezhetetlen Produkció  2009.05.06. 10:42 Szólj hozzá!

Címkék: vers a szex gold titkok lakat maya sebezhetetlen őrzője

Ha egy nyíl, ami az egyetlen tárgyad:

Mindent céltáblának nézel.

(Revenge of the Fallen)

 

Véget érni látszik a tavaly nyáron elkezdett bírósági herce-hurca a baratikor.com oldalon megismert Ferenczik Mihályné nevű idióta unatkozó rokkantnyugdíjas ügyében. Még tavaly nyáron jelentett fel mi szerint én halálosan megfenyegettem. Nos, igen. Megfenyegettem halálosan. Az mondjuk abszolút senkit nem érdekelt, hogy mi miatt történt ez. Már a jogi vizsgálatokban. Az alaptézis az volt, hogy adva van egy nyílván jól félelmet és rettegést színlelő megkeseredett nyugdíjas nyanya, aki az összes képességét és rendőr ismerősét bevetve elhitette a Bicskei rendőrséggel, hogy bizony én valós veszélyt jelentek az Ő szánalmas kis életére. Az ügy előzményeihez hozzá tartozik, hogy a halálos fenyegetésemet az motiválta, hogy a pszichológiai módszerek tömegével vallottak kudarcot akkor mikor leállítani próbáltam ezt a hülyét a zaklatásomat tekintve. A fent említett röhejes fantázianévre keresztelt baratikor.com oldalon figyelt fel rám egy a bolond nyugdíjas. Olvasni kezdte az oda innen felmásolt bejegyzéseimet. Egy ideig csak olvasta rendszeresen, majd kommenteket írogatott. Kizárólag negatív, becsmérlő és obszcén tematikával. Egy ideig tűrtem, mondván, hogy el van a gyerek a játszik, de aztán amint nem kapott megfelelő reakciót a firkálmányaira elkezdte szisztematikusan az olvasóimat támadni. Gyakorlatilag mindenbe és mindenkibe belekötött aki, az írásomat kommentálni merte. Ezt már természetesen nem hagyhattam így előbb az oldal üzemeltetőjét kértem meg arra, hogy oldja meg a túlbuzgó utálat-fetisizta majom ügyét. Az oldal üzemeltetője nagy ívben tett a dologra, mert épp azon volt, hogy az egyébként komolynak induló oldalt a lehető leggyorsabban tegye röhejes játszótérré az oldalra halmozott fizetős játékokkal. A problémával magamra maradtam tehát. S a probléma egyre nagyobb lett, mert volt, hogy napi 47 levelet kaptam az olvasóimmal, hogy kezdjek valamit ezzel a fontoskodó vén nyanyával, mert teljesen ellehetetleníti az írásaimról szóló eszmecseréket. Próbáltam hát elsőként kedvesen megtudni, hogy mit miért tesz ellenem. Nem tudott válaszolni rá. (És az óta sem tud szerintem.) Aztán próbáltam logikus érvekkel megbontani ezt az egyértelműen értelmetlen támadás sorozatot. Ez sem sikerült. Aztán hagytam kicsit és nem publikáltam több írást hátha észreveszi magát és végre komolyabb elfoglaltságot talál, majd magának mondjuk a mosatlanjai között. Nem talált. Sőt, megkeresett levelekben, amikben biztosított arról, hogy sosem fog leállni, mert én nem vagyok ide való! Miért nem?! Azért nem mert az írásaim valójában nem is az én írásaim, hanem híres költők, publicisták munkái alá írogatom a saját nevemet. S ezzel a plágiummal nyertem én el az ottani olvasóim szimpátiáját. Nos, aki egy kicsit is ismer, az tudja, hogy ez mennyire nagy hülyeség. Ő viszont nem azok véleményét tartotta fontosnak, akik ismernek, Ő meggyőzni akarta az összes többit, hogy más tollával ékeskedem ezért nem szabad engem olvasni. (Ahhoz képest, hogy kezdettől fogva támadott, ellenem volt és mindenkit óva intett a soraim olvasásától Ő kívülről tudta az összes (!) írásomat.) Persze, magam is elgondolkoztam azon, hogy simán csak hagynom kéne, hogy irkálja a marhaságait, majd megunja, hogy mindenki rajta röhög és elmegy szépen az anyjába. Ez azonban nem megoldás. A problémákat megoldani szoktam, nem kikerülni. Időközben talált maga mellé egy kóbor kutyát is, akinek a szemét pedig az szúrta, hogy bár az adatlapomon az állt, hogy én az agyban hiszek s nem a mély dekoltázsokban mégis az ismerőseim zömét igen mély dekoltázsú bombázók alkották. Hát, akkor, hogy ez mekkora hazugság és, hogy menjek innen elfelé. Pont, mintha bármi közöm lett volna ahhoz, hogy az ismerőseim milyen fotókat tesznek ki magukról. Ők ketten próbáltak hát bevetni mindent, hogy elhúzzak a francba, de legalábbis, hogy egyetlen épp eszű, ember se merjen írni az írásaimhoz. Ha valaki mégis megtette azt azonnal bírálni kezdték, aki ennek hatására természetesen nem jött többet. Ez ment így pár hónapig. Irkáltam a hülye leveleimet az oldal rendszergazdájának, amire semmilyen reakció nem jött. Kénytelen voltam hát az egyik barátom nevében megígérni Neki, hogy amennyiben nem száll le rólam, úgy a letépett kezeivel fogom kiszúrni a szemeit. Ez hiba volt. Na, nem az, hogy megfenyegettem. Csak az, hogy nem tettem inkább meg. (De ami késik…) Így a szemfüles nyanya kinyomtatta az üzenetet majd felhívta az egyik rendőr ismerősét, aki intézett is egy haláli kis házkutatást minek következtében el is vitték a laptopomat. Az okát az óta sem értem miért, mikor én már ott is megmondtam, hogy igen, én fenyegettem meg ezt a bolondot. Elvitték a laptopot, hogy „szakértők bevonásával” vizsgálják (Ez röhej komolyan…) aminek következtében nem állapítottak meg semmit. Ha én nem mondom már az elején, hogy én fenyegettem meg még mindig nagyítóval böngésznék az IP címeket. Alig 2 hónap múlva a laptopot visszakaptam a „szakértőktől” akik még egy számomra teljesen ismeretlen videó játékkal is megajándékoztak. Csak lestem mi ez az idegen ikon az asztalon. Azonnal hívtam az ügyet vizsgáló Katona Zsuzsannára keresztelt anorexiás humanoidot, aki épp nem tudott semmit mondani az ügyről. De vigyem csak vissza nekik (Nekik!!!) a laptopot és kivizsgálják az ügyet. Mivel nem volt még felesleges fél évem az újabb „szakértői” vizsgálatokra meg ugye kicsit se bíztam már ezekben, így nem vittem vissza. Hiba volt: A laptop egy hónap múlva tönkrement. És meggyőződésem, hogy mi miatt. Az ügy 2 hónap múlva folytatódott azzal, hogy engem beidéztek a Bicskei rendőrségre tanúként, hogy meghallgassanak. Amint megjelentem közölték, hogy gyanúsítottként hallgatnak meg mégis. Miért?! Hogyhogy miért: Mert csak wazzeg, azért! Én viszont készültem erre, úgyhogy előtte nem voltam lusta 2 éjszakát szánni arra, hogy a Ferenczik Mihályné összes létező kommentjét, levelét egészen a kezdetektől kinyomtassam. A vaskos kis mappát nem kis megdöbbenés fogadta az asztalnál, amikor letettem. Volt kihallgatás, amit a már említett humanoid és egy kollégája (felettese?) tartott. Már legalább 25 perce ment a stand up mikor is már annyira idegesített, hogy a kolléga állandóan közbekérdez, ki javít, és úgy beszél mintha, Ő pontosan tudná, hogy mit miért és hogyan tettem. Feltettem hát neki, a már régóta bennem bujkáló kérdést: Már ne haragudj, de Te ki a franc vagy?! Jéghideg csend söpört végig a szobán. „–Ööö…öö…hát én Gipsz Jakab vagyok, a hölgy kollégája. „ Nagyon jó, csak gondoltam az ilyen alapvető etikai formulákat azért tanuljuk már meg, hogy bemutatkozunk. Ezzel a mondatommal nem lettem az Úr kedvence. Gyorsan véget is ért a kihallgatás, aláírtam 4 példányban majd még várt rám a híres rabosítás. A jól bevált ujjlenyomat vétel, meg fotózkodás. A technikus srác már akkor röhögött, mikor meglátott. Alig 15 éve vesz emberektől ujjlenyomatokat, de ennyire veszélyes bűnözőtől még sosem volt szerencséje, mint én. A komoly rendőrségi aktus másodpercek alatt vált, önfeledt ökörködéssé. Az ujjlenyomatokat négyszer ismételtük meg, mert annyira röhögtem közben, hogy elmosódott a papíron a festék. A fotózás el is maradt a nagy vihogásunk közepette, a miatt később kellett volna vissza mennem. Nem mentem. Néhány napja aztán csörgött a mobilom és egy női hang értetlenkedve kérdezte, hogy én hol is lakom, mert már küldött 3 hivatalos levelet, de mindet visszakapta. Mondtam is Neki, hogy én ugyanott lakom. A beszélgetés vitává szelídült és 10 perc után itt is elhelyeztem a már fentiekben említett kérdésemet. Ugyanabban a hangnemben és szóösszetételben. A válasz hasonló volt. A valamilyen Mónika bizony az ügy bírója volt. Köszönni Ő sem tudott, sem bemutatkozni. 2 nap múlva aztán megérkezett a levél ami, az ügy végzését tartalmazta. Ami, annyira elképesztően komoly volt, hogy tárgyalás nélkül született meg az ítélet. (Ez fel is háborított rendesen! Mit képzelnek, hogy egyszerűen megfosztanak a védekezési jogomtól!?) A végzésben elmarasztaltak és az úgynevezett „próbára bocsátás” ítéletét kaptam. Plusz azt szeretnék, hogy kifizessem azt a 25 ezret ami, ugye a nem is létező perköltséget jelenti. Ez természetesen nem történik meg. Sőt, ha az állam nem az igazság kiderítése mellett áll, akkor majd most jövök én…

 

Nincs gépfegyverem, kövem vagy nyilam,
ölni szeretnék, mint mindannyian.

(József Atilla)

 

Gyakran felteszik a kérdést nekem, hogy mire jó, ha hagyom eluralkodni magamon az indulatokat. Nos, nem jó természetesen. Viszont a visszafojtás, sosem tud végleges megoldásként funkcionálni. Az agresszió maga, minden emberben benne van. Még a legjámborabbnak tűnő emberekben is. Erre ugyanis szükségünk van, az életben maradáshoz. Az én agresszió küszöböm igen alacsony. Mivel elég sok igazságtalanság ért már gyerekként is, így jó hamar elegem lett a megaláztatásból és az igazságtalanul elviselendő sérelmekből. Nincsenek az életemben megtorlatlan sérelmek. Soha nem is lesznek. Megtanultam nem visszafogni magam. Az emberben ugyanis vannak bizonyos fékek amik, arra hivatottak, hogy megállítsanak minden olyan tettet amivel, az alany kitaszítottá válhat a társadalomból. Bennem, már csak nagyon kevés ilyen fék működik. Rég kitaszított a társadalom. Nem csak simán kitaszított, magam tartom méltatlannak arra, hogy alkalmazkodjak a törvényeihez. A kitaszítottakban pedig egyre kisebb a megfelelni akarás. Egyre kevesebb a tapintat és minden olyan készség, amitől egy ember kedves és szerethető lénnyé lesz. Érdekes módon mélyen elítélem az erőszakot. Az agressziót viszont nem. Hiszen az erőszakban nem mindig az agresszió, ami dominál. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, akkor maga az erőszak az egy hibás ösztön. Az erőszak maga a szórakozásból vagy kedvtelésből okozott fájdalmak cselekménye. Ide tartozik a gyerekkori állatkínzás, a felnőtt korban elkövetett szándékos megbántások sora is. Személy szerint, én nem tartom magam erőszakos embernek. Én agresszív ember vagyok. Abból is az a fajta, aki azért elég jól meg tudja ítélni, hogy a benne tomboló agresszió mikor hozhat hasznot és mikor okoz csak felesleges pusztítást. Az agresszió tehát, egy nagyon fontos mentális tulajdonság. Akkor kerül felszínre, akkor teszi veszélyessé az embert, ha az élete legfejlődőbb korszakából hiányzott a dühkezelés. Ha valaki nem tudta megtanulni miként tudja levezetni a dühét úgy, hogy azzal senkibe ne tegyen kárt, akkor az, felnőtt korára gyakran válik erőszakosan agresszívvá. A dühkezelést ugyanis tanulni kell. Senki nem képes magától megtanulni és ez nem is egy olyan módszer, amit az ember el tud lesni innen-onnan. Én abszolút nem részesültem ilyen tanításban. Amíg másokra utalva éltem addig nem nagyon volt más választásom, mint szépen visszafogni a dühöt, mit, az igazságtalanság táplált. Ez egy ideig ment is szépen. Egészen addig, míg a suliban valaki belém nem kötött és verekedést nem provokált. Már az iskolában is különc voltam. Na, nem különleges, csak különc. Egy-egy ilyen közösségben természetesen azonnal azokat pécézik ki a környékbeli vagányok, akin észreveszik, hogy másképp viselkedik, mint az átlag. Csendesebb, visszahúzódóbb, gyengébb, rosszabb képességűbb. Kin is lehetne, a leglátványosabban erődemonstrációt bemutatni, mint nem valaki olyanon, akik úgyis képtelen védekezni?! Én pedig minden szempontból tökéletesen megfeleltem erre. Bár, gyengének kicsit sem voltam mondható az akkori vízhordásaim miatt, de visszahúzódó voltam és csendes. Próbáltam mindig a háttérben maradni és figyelni. Nem is lett volna túl nagy sikerem, ha én, mint az osztály leg toprongyosabb gyereke, elkezdem ott produkálni magam. Gyakran belém kötöttek. Eleinte hagytam és akkor megúsztam 1-2 karate filmekből ellesett hátba rúgástól. Feltápászkodtam, leporoltam magam és mentem haza a következő adagért. Aztán eljutottam egy szintre, mikor elegem lett. Otthon is non-stop vertek, meg a suliban is én voltam mindenki boksz zsákja. (Máig emlékszem az osztályfőnököm vigyorára, mikor bekopogtattam hozzá a tanáriba zsebkendőért, hogy elállítsam az orrom vérzését.) Szóval, úgy döntöttem, hogy elégtételt veszek. Eleinte csak a magam módján. Próbáltam tiszteletet kivívni a többiektől azzal, hogy történelem meg irodalom versenyeket nyertem, azzal, hogy mindig én vittem ki a kukát, hogy én takarítottam utánuk az öltözőben. A tanulmányi átlagom az nőtt, de a tiszteletem nem. Sőt, még gyakrabban kaptam, hisz ezek a dolgok még inkább azt erősítették bennük, hogy ez csak egy csóró kis takarító, az anyja is WC-t pucol, úgyse viszi többre, hát verjük. Több hónapnak kellett eltelnie mire beláttam, hogy a kutyát se érdekli, hogy hány versenyt nyerek és a héten hányszor vittem ki a kukát. A verések viszont menetrend szerint jöttek. Volt olyan hét, hogy reggel mikor mentem a suliba már a kapuban várt az akkori menü csávó Hímer Lajos két haverja, akik puhítottak rajtam addig, míg a nagyfőnökük oda nem ért, hogy ő maga is elhelyezze rajtam az aznapi bakancs nyomait. És ez így ment, az 5 napból ötször, minden egyes reggel. Sőt, volt, hogy napköziben is összefutottam velük és természetesen akkor sem maradt el. Panaszkodni, nem panaszkodtam. Egyszer mikor nagyon megvertek, hogy elszakadt még a kabátom is, akkor elmondtam anyámnak, aki meg természetesen pont azért adta a következő adagot, mert olyan málé voltam, hogy nem vigyáztam a kabátomra legalább…mert ugye értem nem volt kár soha. Egyszer tehát, meguntam és visszaütöttem. Ekkor egy pillanatra megállt a világ körülöttem. S az addig körülöttem ácsorgó és rajtam vigyorgó korombeliek hírtelen elcsendesedtek. Az ellenfél is meglepődött és még dühösebben jött nekem, hogy mielőbb visszaállíthassa az imidzsén esett csorbát. A verés hírtelen verekedéssé változott és a ledöbbent tömeg néma csendben bámulta, ahogy öntudatomra ébredek és tenni kezdek végre valamit magamért is. Itt kivételesen közbe lépett egy járókelő és szétválasztott minket. A hír viszont futótűzként terjedt el az iskolában. A következő reggel már maga a nagy Hímer Lajos várt ott az iskola kapujában az alig 30 fős udvartartásával. Mindenki az Ő vállát veregette, mindenki Őt biztatta. Azt természetesen senkit nem érdekelt, hogy mi miatt is kapok én reggelente veréseket. (Magam sem tudom az okát az óta sem.) A legrosszabb az egészben nem is a verés volt, nem az átélt fájdalmak sora. A legrosszabb maga a tudat volt, hogy reggel van, iskolába kell mennem és meg fognak verni megint, miközben mindenki rajtam röhög. Ezt ráadásul úgy, hogy iskolába indulás előtt azért anyám mindig igyekezett okot találni arra, hogy otthon Ő még megverhessen. A nagy összecsapás sokkal hosszabbnak tűnt számomra, mint ameddig tartott az iskola legnépszerűbb vagányával. Arra máig emlékszem, hogy az első ütést én kaptam. Akkorát, hogy azonnal a földre is kerültem. Utána viszont, a következő kép az, ahogy kitépni próbáltam magam az engem lefogó 4 izmos felnőtt kar közül miközben Hímer Lajos fején az összes létező nyílásból patakokban csordogál a vér. Azóta sem tudom mi történt csak azt, hogy azon a reggelen a bennem felgyülemlett összes dühöt kiadtam. Halálos nyugalom szállt belém. Elérkeztem a minden mindegy szakaszhoz. Bármit képes lettem elfogadni. Azt is, ha ott félholtra ver anyám, azt is, ha helyben kivégeznek, mindent. Másnap már ezzel a teljesen semleges és közömbös tudatállapotban mentem a suliba. Hímer Lajos már nem várt a kapuban. És egyetlen haverja sem. Belépve az épületbe ugyanaz a reggeli zsongó gyerektömeg fogadott. A különbség csak annyi volt, hogy most magától nyíltak szét a sorok a haladási irányom mentén. Közben innen-onnan halk suttogások hallatszottak: „ Ő volt, aki megverte Lalit.” Igen, én voltam. Máig nem vagyok büszke a tettemre, de mégsem bántam meg soha. A legnagyobb megdöbbenést az váltotta ki, mikor a tettem miatt ezért természetesen még aznap az igazgatói irodában találtam magam. Arra számítottak az oda gyűlt tanárok, hogy majd megtörten kezdek el sajnálkozni és magam ajánlom fel, hogy bocsánatot kérek a kórházban lábadozó Hímer Lajostól. Ehelyett kaptak 3 szót, hidegen, tárgyilagosan és határozottan: Nem Bántam Meg. Nem nagyon érdekelte őket, hogy miért nem. Vésték is be az igazgatói figyelmeztetést az ellenőrzőmbe. Anyám abban az iskolában volt takarítónő. A következmények azt hiszem kikövetkeztethetőek. Ez a pont volt az életemben az, amikor úgy döntöttem, nem tűrök tovább! Soha, senkinek! Éppen ezért bárki, aki tudatosan árt nekem, az előbb-utóbb szemben találja magát a megtorlásommal! És ez mindenkire vonatkozik! Mindenkire! Rossz ember vagyok…

Szerző: Sebezhetetlen Produkció  2009.03.29. 04:22 Szólj hozzá!

Címkék: kitaszított lakat sebezhetetlen atitkokőrzője