Teleki Tibor Ákos - Instant élet című verse...
Teleki Tibor Ákos - Instant élet című verse...
Fény, kép...
Hinni akartam abban, amit érzek,
Hinni, hogy azt látom, amit nézek.
Hinni, hogy e sorokat mindenki érti,
Törékeny nő, vagy töretlen férfi.
Kezemben tartok egy színes képet,
Én sohasem láttam ennyire szépet.
Sohasem hittem, hogy létezhet erő,
Minek látványától én leszek nyerő.
Az időm mostantól lassabban forog,
Ahogy a képen-e pár egymásra mosolyog.
Ahogy egymásra mosolyog a két szempár,
Zavarba hoz, ahogy a borzongás átjár.
Mint, mikor a hajnal ébred a Hold alatt,
Úgy izzik köztük, ez az intim pillanat.
S a szenvedélytől már szikrázik az éter,
Ahogy szeretve öleli asszonyát Péter.
S a férfikarokba öltözött asszony,
Engedi, hogy testéből gyönyört fakasszon.
Testét a férfi kezébe adva,
Csábítja magával egyre magasabbra.
Én meg csak nézem mindezt a képben,
S őrzöm az emlékét tanulságképpen.
Hisz emléke maradt csupán ennek,
Mikor az emberek őszintén szeretnek.
S ahogy-e képről a rímekkel játszom,
Én is pont annyira boldognak látszom.
Mint-e két egymásra talált szív,
Kacérkodva velem, magához hív.
Biztatom magam, hogy: ne sírj, tarts ki
De nem bírom, úgy mosolyog rá Marcsi.
S már hiába is játszom meg magam,
Kicsordul a könny s elakad a szavam.
Mert hinni akartam, tényleg csak hinni,
Csak írni akartam, s nem túlzásba vinni.
De okosokat mondani utólag könnyebb,
Tettem hát én is, de most eleredt a könnyem.
Irigység talán ez, vagy meghatódtam csupán,
Nem tudom, csak nézem őket sírva, bután.
És nyugtatom magamat, hogy ez csak egy kép,
Az igaz, de nem fogom feledni semmiképp.
-lakat-
Epilógus:Ilyet még sosem csináltam. Nem csak olyat nem, hogy magyarázatot írtam egy versemhez s annak megszületéséhez, de olyat sem, hogy egyetlen kép annyira mély hatást tegyen rám, hogy eleredjenek a könnyeim. Pedig nem vagyok egy mimóza, pityergős típus. Most azonban mégis bekövetkezett mindkét jelenség. A neten olvasgattam különböző életrajzokat (mostanában ez a mániám) és belebotlottam Pachmann Peti barátoméba is. Aztán felmentem arra a bizonyos ismerőskeresőre is és megnéztem a lapját, amin találtam egy képet. Teljesen lenyűgözött! Pedig egyszerű, semmi hatásvadász butaság. Csak két ember, aki szereti egymást. A versem gyakorlatilag egyszerűen csak kizuhant a tollamból. Ilyen pedig nagyon ritkán történik. Kettejük boldogsága legyen mindenki számára követendő példa s méltó bizonyítéka annak: Létezik, amiben már nem hiszünk…
Már akkora az undor, hogy innen menni kell,
De akárhogy fintorogsz, mégis csak enni kell.
Széljegyzet: Tegnap délután (vagyis inkább kora este) olyat láttam az egyik kereskedelmi csatorna műsorában, amit még a legnagyobb ismeretterjesztő és tudományos csatorna sem szokott megengedni magának még az éjszakai-hajnali műsorsávjában sem! A történet annyira bizarr és abszurd, ha az óta sem sikerült feldolgoznom. Az pedig már csak hab a jéghegy csúcsán, hogy ezt egy kicsit sem ismeretterjesztőnek számító műsor lépte meg. Tegnap délután kutyát öltek és főztek meg a híres Paprika TV délutáni műsorában! Olyan 10-15 percig értetlenkedtem és nyugtatgattam magam azzal, hogy biztosan csak félreértek valamit és nem az történik amit, a képernyőn látok. De az történt. Az adott műsor a jól bevált halál unalmas metodikára épült, hogy adva van egy hiteles külsővel abszolút nem rendelkező szakácstanonc, aki ahelyett, hogy tisztességesen tanulna valami étterem séfjének keze alatt, inkább a nyakába veszi a világot és különböző országok, kontinensekre utazik az apuci heti zsebpénzén, hogy ott megtanulja elkészíteni az adott hely specialitását. Így evickélt el a barátunk Koreába, ahol még aktív kultúrája van a házi kedvencek elfogyasztásának. A kamera végig követte az egész folyamatot. A piacról beszerzett gyönyörű, életerős juhászkutya megvételétől, annak kicsit sem kíméletes elpusztításán át, egészen a húsának feldolgozásáig mindent! Cenzúra, eltakart részletek sehol! Ez mind tegnap délután olyan öt óra körül. Mélységesen felkavart a látvány! De ami, a legjobban dühített, hogy ez a főzős csatorna meg abszolút semmilyen etikai kódexet nem ismer. Oké, hogy Koreában van egy ilyen igen torz és aberrált kultúra, de nem biztos, hogy ezt nekünk, európaiaknak is a tudtunkra kéne adniuk. Egyébként az Új Quinneai esőerdőben 3 olyan bennszülött nomád törzs is él, akik az ellenségeiket legyőzésük után mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül felzabálják szőröstől-bőröstől. Tekintetbe véve a Paprika TV üzletpolitikáját „ismeretterjesztés” címszó alatt hamarosan látható lesz ez az egész procedúra majd a képernyőn szerintem. Széljegyzet vége. Ezek a dolgok pedig egyre hétköznapivá válnak majd a képernyőn. Már régen nem az emberi erkölcsök hanem, sokkal inkább a nézettségi adatok a szentek. Alapesetben ilyenkor szoktam írni egy elég felháborodott levelet a csatornának. (Igen, mert annyira ráérek, de leginkább önmagam miatt, hogy legalább az aki, ezt a levelet elolvassa, tudja, hogy volt valaki, akinek kicsit sem tetszett ez a húzásuk. És még akkor is meg szoktam ezt lépni, ha pontosan tudom, hogy a levelem nem jut tovább hanem, az első olvasás után a kukában landol.) Hiába is próbálunk emberi léptékkel ugyanis magyarázatot találni arra, hogy meddig mehetnek el ezek az emberek. Ha olyat kérdezel, aki részt vesz, az ilyen szánalmas nézettségcsalók összebarmolásában az mindig ugyanazt mondja: Ez kereskedelmi televíziózás. Üzlet magyarul. Bármit-hangsúlyozom-bármit letolnak a torkodon, amiből nekik pénzük lehet azzal, hogy ott felejted a szemeidet a munkájukon! „Ha nem tetszik, kapcsoljál el!” És igen, ez a megoldás! A beszédhibás indiai pöcsről, kapcsolj csak a kutyák megfőzésére. A szabad akarat varázslata! Már jó régóta beszélünk pár haverommal arról, hogy szisztematikus támadást indítunk a felelősökért. Pont, ahogy pár éve nyáron a BKV ellenőrök ellen. Őket rendszeresen szétáztattuk 3-4 nagyobb teljesítményű vízi pisztoly segítségével. Valami ilyesmire van itt is szükség szerintem, hisz a szép szó, a hivatalos panaszlevél már nem játszik. Mondjuk abban már meg is egyeztünk, hogy ezeknek az erkölcs és agyatlan majmoknál már pár víztócsa a ruhájukon nem elég ahhoz, hogy felébredjen bennük az elnyomott lelki ismeret és erkölcsi tartás. De mi fantáziadús emberek vagyunk! ;)
Van, hogy időnk sincsen, rendesen félni,
Rég elfelejtettünk már túlélni.
Kevés olyan televízió műsor vagy sorozat létezik, ami hosszú távon lekötné a figyelmemet. A médiában lehúzott 10 évem elég kritikussá tett és elég hamar átlátom egy-egy műsor hátterét. Emiatt is tudom, hogy a kereskedelmi televíziók magasról tesznek a nézői igényekre. A magyar kereskedelmi tévék meg aztán duplán. Saját műsoruk gyakorlatilag nincs a híradójukon kívül. Minden műsor egy külföldön már sikeressé tett műsor projekt adaptálása (ellopása) vagy saját ötletként történő tálalása mivel 1-2 változtatást eszközöltek rajta. Tévedés, nagy tévedés, hogy a kereskedelmi televíziók nézőorientáltak! Nézettségorientáció és nézőorientáció az teljesen más! Itt az előbbi van. Üzlet. Jéghideg üzlet. Éppen ezért én szívem szerint az összes Ökrös Gergely féle producerszerűségnek lenyomnám a torkán a saját munkájukat. Utána persze, a saját öklömet is, ha azt merik rá mondani, hogy ízlett. Na, de elég a dühöngésből. Személy szerint nekem most két olyan kedvenc műsorom van, amit rendszeresen nézek. Mindkettő a Discovery Channel névre keresztelt csatornán fut. Az egyik a Most Evil (A leggonoszabb), míg a másik az Ultimate Survivor (A túlélés törvénye). Az elsőről már írtam többször is, így most a másik következik. Máig emlékszem, hogy teljesen véletlenül kavarodtam először az egyik epizódjába. Persze láttam a beharangozó trailereket a műsorról, de nem tartottam nagy durranásnak abból, ami a kis filmben volt. Aztán mégis csak előtte ragadtam és kicsit se bántam meg. Alapból folyamatosan bukásra álltam földrajzból, így a mai napig pótolni próbálom a tudásom hiányosságát. Ez a műsor pedig pont kapóra jött ehhez, ugyanis egy Bear Grylls nevű „hivatásos” túlélőről szól, aki minden részben életben maradni próbál a világ legkietlenebb területein. Tényleg olyan helyeken, ahol egy normális ember csak a rémálmaiban találja magát. Bear Grylls angol származású 35 éves. Nős, van két gyermeke. Külsőségeiben teljesen átlagos alkatúnak nevezném igazi sportemberhez illő külsővel. Nincs szét gyúrva, de felesleg se nagyon van rajta. Az igen híres brit S.A.S. Légierő kommandósa volt 3 éven át. Azonban az egyik bevetésük alkalmával balesetet szenvedett és háromfelé tört a gerince. A súlyos sérülése után mindössze másfél évvel (23 évesen) sikeresen mászta meg a Mount Everestet. Az élményeiről könyvet írt "The Kid Who Climbed Everest" (A srác, aki megmászta az Everestet) mely 29 héten át vezette az eladási listákat. Bear Grylls 5 (azaz: ÖT!) Világrekordot, tudhat magáénak! 1998-ban a világon először kerülte meg jetskivel az Egyesült Királyságot. 1999-ben először szelte át az Atlanti-óceánt egy nyitott felfújható csónakban. 2005-ben 8000 méter magasságban vacsorázott a hőlégballonja alá szerelt asztalnál tengerész egyenruhájában majd tisztelgett a királynőnek és ejtőernyővel leugrott. 2007 májusában Bear a világon elsőként motoros ejtőernyővel repült át a Mount Everest felett. Ugyancsak 2007-ben pedig a világ legnézettebb ismeretterjesztő műsorvezetőjének választották. Szóval, nem semmi a srác! Az általa „vezetett” műsor gyakorlatilag arról szól, hogy ledobják helikopterről a világ legkietlenebb helyein s neki, a megbeszélt időre a megbeszélt helyen kell lennie. Ez általában 1-2 napnyi távolságban van onnan ahol földet ért a helikopterről. Minden lépését egy forgatócsoport követi végig ami, már csak azért sem kis dolog mert az, hogy jeges vízbe fürdenek, mínusz 20 fokban teljesen hétköznapinak számít. Ez túlélés! Emlékszem, hogy olyan ötödikes lehettem, mikor megszállták az iskolánkat a könyvterjesztők. A lányoknak a „Hogyan fésüljünk Barbie babát becsukott szemmel” nekünk, fiúknak pedig a „Kommandós leszek” és „Nindzsa leszek” című könyveket kínálták megvételre. Melyik ötödikes fiú, ne akarna nindzsa vagy kommandós lenni?! Így hát másodpercek alatt megkopasztották a sunyi könyvesboltost. Én nem vettem, hisz nem is volt miből, de a padtársam megmutatta az övét. Nagyon fel volt villanyozva és szinte látta a saját szemei előtt, ahogy a legalább 20 oldalas könyv bemagolása után rettenthetetlen nindzsává képződik másnap reggelre. Na, ekkor találkoztam elsőként a túléléssel, mint fogalommal. Nem, csak mert azon kezdtem gondolkozni, hogy hova fogok bújni, ha, másnapra itt ezekből körülöttem különböző színű nindzsák lesznek hanem, a miatt is, mert a könyv pontosan leírta, hogy a nindzsák nem csak dobócsillaggal tetoválni, de kukacot enni is tudnak. Ha kell. Sosem voltam nindzsa, de akkor azért elképzeltem a helyzetet, ahogy elém pakolnak egy tál kukacot mondván, hogy most ezt meg „kell” ennem mer’ különben bevarrják a karót nindzsaológiából. Bear Grylls csak kommandós volt, de szerintem Ő nem csak lazán megkajálta volna a kukacokat, de még repetázni is beállt volna. Mikor az első olyan részt néztem ahol az éhségét termeszek tojásaival oltotta, még azt mondtam, oké. Éhes, enni kell és (majdnem) minden ami, mozog az ehető. Nálam a kaput az tette be, mikor ragadozó állatok által ott hagyott maradékokat evett. Félig széttépet antilopot, teknőst, kígyót és még sorolhatnám. Ha lehetősége volt rá, akkor néha kicsit megsütve, de ha nem akkor lazán nyersen. Elképzelte már például valaki, hogy milyen lehet a fogai között szétrobbanó marha szemgolyó? Na, nézz meg egy részt A túlélés törvényeiből és azonnal megtudod! Szóval, a mai napig is elhangzik a jól bevált jelmondatom, hogy „Ez nem normális!” mikor, olyan dolgokra fanyalodik, amiket mi elkényelmesedett, Mónika Show-n nevelkedő majmok elképzelni sem tudunk a finnyásságunk miatt. Ott az adott túlélési helyzetben, viszont ha az ember valóban túl akar élni, akkor félre kell tennie a finnyásság luxusát. Az íz, mint élvezeti cikk jelentőségét veszti. Nem marad más szempont, csak a fehérje és az energia tartalom. Itt már nem számít, hogy mennyire hideg a víz, ha ahhoz, hogy az ember életben maradjon, át kell kelni a fagyos zuhatagon. Ráadásul az egész annyira valódi, annyira sallangok nélküli ábrázolásban van eléd téve, hogy szinte magadon érzed a főszereplő viszontagságait. A másik ami, nagyon jó az életszerűségen felül az a magyar szinkronhang eltalálása. Szinte a hangszíne is ugyanaz Bear Gryllsnek mint, az Őt narráló szinkronszínésznek. (Bár, láttam 2-3 olyan epizódot is, amikor valami agyatlan szinkronrendező áldásos szakmaiatlansága miatt Bear Grylls a Hupikék Törpikékből ismert Törpilla hangján szólalt meg. Persze, irigyek itt is akadtak, mikor az egyik rivális ismeretterjesztő csatorna meglebegtette a „csalás” feliratú zászlaját mondván, hogy bizonyos Bear által adott tanácsok egy átlagos kiképzetlen embernek több kárt okozna, mint hasznot. Ami engem törzsnézővé tett, azaz ember legszélsőségesebb helyzetekben produkált helytállásának mértéke. Mindannyiónk példaképe lehet ez az ember. Aki mellesleg mindhárom megírt könyvével a Sunday Times top 10 dobogóján végzett. Bear Grylls jelenleg egyébként a Temze folyón él egy bárkán a feleségével és két gyermekével Marmadukkal és Jessevel.
- Ü Z E N E T -
Hajnali 6 óra 42 perc van. Jó reggelt Hétfő!
Észre sem veszed, hogy az életeddel játszik,
Több nyugszik a mélyben, mint amennyi látszik.
Néhány hónapja már írtam erről a témáról. Az épelméjűség, mint álarc című írásom első fejezete a sorozatgyilkosok lélektanáról szólt. A mai írásom az antiszociális személyiségzavarról fog szólni. Közismertebb nevén a szociopátia gyakoribb és hétköznapibb betegség, mint azt a legtöbben hinnék. Bár, igazából csak akkor szoktunk rá felkapni a fejünket, ha a híradókban vagy a különböző idióta napilapok címlapján ezzel a szinonimával ihletik a brutális gyilkosokat. A látszat csapdája ez hölgyeim és uraim! Nem csak a brutális állatok lehetnek szociopaták ugyanis. Nem kell feltétlenül szociopátiás betegnek lennie valakinek azért, hogy gyilkoljon, és nem feltétlenül gyilkol automatikusan minden szociopata. Maga a betegség legjellemzőbb tulajdonsága, hogy az alany nem képes beilleszkedni az őt körülvevő társadalomba. Vagy azért mert nem tekinti a társadalom törvényeit magára érvényesnek és egyszerűen figyelmen kívül hagyja azokat, vagy pedig azért, mert nem képes arra, hogy mindezt megtegye. Az egyik kis százalékban tudatos döntés, míg a másik teljesen tudat alatti. Itt beszélünk ez utóbbinál betegségről a szó klasszikus értelmében. Amikor valaki tudatosan hagyja figyelmen kívül az Őt körülvevő társadalom törvényeit, az (szerintem) inkább olyan, mint mondjuk hinni a kristálygömböt simogató jósnőnek. Tehát hit, egy nyilvánvalóan hamis és helytelen dologban. Ez a hit annyira erős, hogy olykor „ártatlan” emberek életébe kerül. Az ártatlan szó, nem véletlenül van idézőjelek közé zárva. Van ugyanis, hogy az áldozat nem maga az elpusztított személy hanem, az, aki elpusztította. Tökéletes példa erre Alieen Wournos. Ő meggyőződésem, hogy a sors áldozata. A 46 évesen méreginjekció által kivégzett amerikai sorozatgyilkos nő 7 férfit lőtt le önvédelemből, akik megpróbálták megerőszakolni. Összesen ötször ítélték halálra, míg végül 2002. október 9.-én az amerikai állam hivatalosan is kioltotta az életét. Ő például iskolapéldája annak, hogy a szociopaták az esetek 99%-ában, nem a saját döntésük miatt válnak azzá, amik. A rendszeresen meghurcolt, megalázott hajléktalan nő, sehogy sem tudott vissza emelkedni a társadalom perifériájáról. Hiába dolgozott tisztességesen, előbb – utóbb a dekorativitása áldozata lett és szép sorban az összes munka adója kikezdett vele. A kikosarazott főnökök pedig természetesen azonnal kirúgták. Mehetett vissza az utcára. Az első megerőszakolása után elment, hogy feljelentést tegyen, aminek következtében a helyi seriff erőszakolta meg másodjára. Csalódott a társadalomban, csalódott az emberekben, a törvényekben és az igazságszolgáltatásban. Felismerte a saját helyzete kiszolgáltatottságát. Magára maradt és senki nem segített rajta. Elkezdett tehát, a maga módján igazságot tenni. Ezt a japánok „Bushido”-nak hívják. A harcos útjának. Úgy vélem, hogy Alieen a XVI. Században, a szamurájok és a nindzsák korában igen köztiszteletben álló személy lett volna. A XX. Században viszont csak egy hajléktalan sorozatgyilkosnak volt tekinthető, aki az önbíráskodása következményeként 7 perverz állatot lőtt agyon. Tettei következménye mában víz hangzik. A szociopátia és a pszichopátia két jól elkülöníthető szimptóma. A pszichopata nincs tudatában annak, hogy az elkövetett bűn (pl. gyilkosság) súlyos bűnnek számít az őt körülvevő társadalom számára. Az Ő tudata tehát, sokkal korlátoltabb. Ők a klasszikus értelemben vett elmebetegek. Ezzel szemben a szociopaták pontosan tisztában vannak a tettük súlyosságával, csak kicsit sem érdekli őket. Sem a tettűk súlyossága, sem pedig a következményei. (évekig tartó börtönbüntetés, halálos ítélet, stb.) Több olyan sorozatgyilkos volt a történelemben, aki kifejezetten játszott az Őt üldöző rendőrökkel. Volt, aki levelezett a rendőrséggel, volt, aki újságoknak küldözgetett exkluzív bizonyítékokat a tett helyszínéről. És ilyen emberek vesznek körül minket. A pszichopata a többi embert tárgynak tekinti, akiket manipulálni és kihasználni kell, úgy, ahogy többségünk egy csavarhúzót vagy egy papír zsebkendőt használ. A szociopata gyakran agresszív, nem érez empátiát mások iránt (bár megjátszhatja), és nem érez szégyent vagy megbánást a visszaélései miatt. A szociopátiás betegek kicsit sem különböznek tőlünk ugyanis. Na, jó, ez azért így nem teljesen igaz mert általában sokkal intelligensebbek az átlagembertől. Másképp ugye nem lennének képesek akár éveken keresztül úgy játszani a rájuk vadászó rendőrökkel, mint macska az egérrel. A szociopaták érzelmektől függetlenül mindig ugyanazon a teljesítőképességi szinten vannak, miközben a normális embereknél érzelmi terhelés esetén csökken a teljesítmény. Náluk tehát, megölni és feldarabolni egy embert kb. ugyanazon az érzelmi szinten történik, mint megvajazni egy kiflit a reggelihez. Szociopata bárkiből lehet. És ma már ott tartunk, hogy több szociopata vesz minket körül, mint elmernénk hinni. A szociopátia hivatalosan az alábbi tényezők kialakulásának együtthatójaként jön létre:
Felületes báj, amit a saját céljai elérése érdekében fel is használ.
Gyenge ítélőképesség és a saját hibáiból való tanulás hiánya.
Öngyilkossági szándékok, bár ritka megvalósítással.
A megbánás és a szégyenérzet teljes hiánya.
A szociális normák szándékos megszegése.
Személytelen, unalmas szexuális élet.
Okszerűtlen gondolkozás hiánya.
Az empátia teljes hiánya.
Az idegeskedés hiánya.
Az őszinteség hiánya.
Megbízhatatlanság.
Felületesség.
Nos, a szigorú igazságügyi pszichológia tanai szerint, ha ezekből 3 vagy annál több illik az egyénre, az pszichopatának tekinthető. Olvasd csak el újra még egyszer és gondolkozz…
Kicsit sem érdekeli semmilyen vád,
Hajtja a tudat, hogy vadászhat rád!
Jómagam olyan 4 éve szembesültem először a ténnyel: Szociopata vagyok. És ez nem valami írói hatásvadász fordulat. Akik ismernek, azt tudják: Megosztó személyiség vagyok. A viselkedésem, a mentalitásom, a tetteim mind – mind hatást váltanak ki azokból, akik szembesülnek valamilyen fokig velem. Tartják rossznak, tartják jónak, tartják bizarrnak, de semleges senki nem tud maradni. Olyan nincs, hogy valakinek nincs véleménye. Nekem mióta az eszemet tudom, voltak ellenségeim. Nincs ebben semmi rossz, van aki, a pattanásokkal van így. Mióta az eszemet tudom, irritálja a létezésem és a magatartásom bizonyos köröket. Eleinte persze én is ártatlanul álltam a helyzet előtt és kerestem a miértek válaszait magamban, a barátaimban, az ellenségeimben és volt, hogy még az asztalfiókban is. Soha, senki nem tudta megmagyarázni a jelenséget: Egyszerűen csak szúrom bizonyos emberek szemét. A tipikus megmagyarázhatatlanul ébredő legmélyebb ellenszenvet váltom ki pusztán már csak a létezésemmel is ezekből az emberekből. Egyszer aztán sikerült találnom valakit, aki ugyanezt váltotta ki bizonyos emberekből: Belőlem is. Szerencsém volt: z értelmesebbek közé tartozott, ezért jó sokat tudtunk filozofálni a dologról. A végére aztán természetesen menetrend szerint össze is kaptunk. Attól fogva pedig, mint valami ki nem mondott megállapodásként ott tettünk keresztbe a másiknak, ahol csak tudtunk. Krisztián volt hát, az első hivatalos ellenségem. Éveken keresztül ment az egymás orr alá történő borstörés. Hol nekem voltak durvább húzásaim, hol neki. Egy teljes gimnáziumot úgy járunk ki, hogy ezt a sakk-e igen sajátos módját játszottuk. A vége felé már eldurvultak a dolgok. Ellopta a táskámat és elégette az összes könyvemet belőle, mire én felbéreltem pár nagyon nehéz, nagyon motoros és nagyon büdös fiút, akikkel eltörettem a kezét. Zokon vehette, mert rá 2 hónapra elcsavartatta a fejemet egy (gondolom) bár prostival és elcsábíttatott vele Szolnok egyik kihaltabb helyére azzal a dumával, hogy fent akadt egy nagyfeszültségű kapcsolóházon a csaj macskája és segítsem leszedni. Én hülye meg még el is mentem. Krisztián oda tervezhette nekem a kéztörése revansát. Azt, hogy ez mi is lett volna, már sosem derült ki. Krisztiánt a kapcsolóház mellett találtuk meg összeégve. 50 000 Volt csapta agyon a bolondot. Ekkor gondolkoztam el azon, hogy nem normális dolog az, hogy én élvezem az ilyen beteg és aberrált üldözős játékokat. Azonnal belevetettem magam a szakirodalomba (mint, mindig, ha ismeretlen dolgokkal szembesülök) és nagyon gyorsan magamra ismertem a különböző szakkönyvek jellemi ábrázolásában a szociopatákról. Minden szociopatának van egy gyengéje. Egy pont, ami előhívja a szociopátiás magatartást. Nálam ez az igazságtalanság és az agresszió. Gyanítom, azért mert az egész gyerekkorom abból állt, hogy folyamatosan vertek. Ez volt a büntetés is és a jutalmazás is. Furcsa dolog ez, mert bennem az agresszió vált ki agressziót. Az agresszió lehet fizikális, vagy pusztán csak verbális. Bizonyos helyzetekben nem vagyok terhelhető érzelmileg. Teljesen semlegessé válok a világgal szemben. Nincsenek személyek, érzések, józanság. Célok vannak csak, küldetések. És nem egyszer volt már a küldetésem célja, hogy bizonyos emberek életét kioltsam. Azt, hogy ezt nem tettem meg mégsem „csupán” annak köszönhető, hogy írhatok. Az írás az ami, visszafog. Az írás, aminek köszönhetően azt a látszatot hazudhatom, hogy én is normális, értékes ember vagyok. Érdekes, hogy az írás ereje akkora kontrollt ad, hogy néha annyira képes megtisztítani belül, hogy a legártatlanabb embernek érzem magam a világon. A közvetlen ismerőseim már tudják, hogy ha bunkó vagyok, türelmetlen, és elviselhetetlen akkor már jó régen nem írtam, vagy ha igen akkor nem azt, amit valójában kellett volna, hogy vissza metamorizáljon normális humanoidnak. Néha egyébként azt tapasztalom, hogy több hasznom származik ebből a betegségből, mint veszteségem. Mondjuk, elég kevés olyan elmebeteget ismerek, akit a saját versei gyógyítják. Bár, élt egy egy John Wayne Gacy nevű seriff aki, a kis városkája bohócaként szórakoztatta a különböző ünnepségeken a tisztelt publikumot. Sőt, volt, hogy a mikulás helyett Pogó bohóc (ez volt a művészneve) hozta a gyerekeknek az ajándékot. Aztán miután megerőszakolt és megölt 33 fiatal fiút és elásta őket a saját pincéjében kicsit zuhant a népszerűsége a város lakói szemében. Bizarr kis tény, hogy a letartóztatása előtti napon szeretett városától „Az Év embere!” címet kapta. Halálra ítélte a bíróság, majd 14 évet húzott le siralomházban. Közben a festészetnek élt. Nagyon termékeny festő volt. A képeinek a fő témája önmaga volt. Előszeretettel ábrázolta magát a képein jóságos bohócként sok fiatal meztelen fiúgyerek társaságában. És bizarr mód, a képeit vették, mint a cukrot! 1994. Május 21.-én kapta meg a neki járó méreginjekciót. Aznap a börtön előtt 24 képét égette el 300 ember, köztük az áldozatai családjai. „Tizenegy keményfedeles és 31 puhakötésű könyv, két színdarab, egy mozifilm, egy off-Broadway darab, öt dal és több mint 5000 újságcikk foglalkozik velem. Most mit mondhatnék erre?” A kivégzése előtti utolsó szavai pedig a következők voltak: „Nyaljátok ki a seggem!” Ő tehát, a legjobb példa arra, hogy a legabszurdabb helyzetekből is van menekülés. És itt most nem a biológiai élet megmaradására gondolok hanem, a lelki béke visszaállítására. A mi gyilkos bohócunk is teljesen egyértelmű, hogy boldogan halt meg. Abszolút nem érdekelték az emocionális konvenciók. Tette, amit akarta. Amúgy pedig magam is hiszek abban, hogy mindenki arra születik, hogy tegye, amire született. Vannak emberek, akik erre születnek. Néha nekem is kifordul a gyomrom saját magamtól. Attól, hogy zsigerből képes lennék kicsontozni a Joshi Bharat féléket és még csak meg sem bánnám. Hiszem azt, hogy vannak „emberek” akik haláláért érdemes 30 évig ülni. Aztán majd egyszer, ha megfosztanak az önterápiámtól és ne adj Isten, mégis neki rontok és kárt teszek benne, majd szépen felhasználják ellenem e soraimat is. Nem érdekel. Sokáig gondoltam, hogy értek, hogy nagyon értek a bosszúhoz, a sérelmek megtorlásához. Ebből a tudatból a megbánás ténye rázott fel. Néha egyszerűen megbánom a tetteimet. Megbánom azt, hogy rosszat tettem, hogy tudatosan és szándékosan ártok embereknek. Nemcsak mert örömömet lelem benne, nem csak egyfajta tanításképpen, a tetteik következményeinek felerősítése miatt hanem, mert olykor megesik, hogy túlreagálok dolgokat. Ritkán. Nagyon ritkán, de előfordul. Ilyenkor azonban nem azt bánom, hogy túlreagáltam hanem, magát annak tényét, hogy felismertem a reakcióm eltúlzását. Önmagam szociopátiás tünetei abban nyilvánulnak meg, hogy minden sérelmemet (a legapróbbat is) megtorlok, ha azt szándékosan, tudatosan követték el ellenem. Hiszek a bosszú létjogosultságán s abban, hogy jó célt is szolgálhat az erőszak. Bár, ha jobban belegondolok, akkor az én életemben nem is igazán van jelen az erőszak maga. Legalábbis a fizikai verziója. Általában már az is elég, ha elhitetem magamról, hogy lazán kicsontozok bárkit és kicsit sem érdekelnek a következmények. (Ami, a legszomorúbb, hogy ezt az esetek nagyobb százalékában halálpontosan így is gondolom.) Azokban, akikben van némi agy és használni is sem lusták, ez azonnal megnyomja a vészcsengőt: „Ez nem normális! Ne játssz vele! Árthat Neked!” Ekkor két lehetséges reakció történik: Komolyan vesznek és próbálnak a lehető leghamarabb épségben kikerülni a közelemből vagy az ellenkezője, hogy kinevetnek és talán még gúnyt is űznek belőlem. Az utóbbi következményeire inkább most nem térnék ki. Legyen annyi elég, hogy eddig még mindenki megbánta utólag, hogy nem az első reakciót produkálta. Egy szó, mint száz: Nem tudom, hogy meddig leszek képes az emberi kontúrjaim korlátain belül maradni. Ha esetleg nem gyógyulok meg pár év múlva és ráadásul még meg is fosztanak a saját kis nyugalomterápiámtól, akkor ez úton üzenném a médiának, hogy különítsen el egy nagyobb összeget a céges temetésekre: A listám első két oldalán ebben a közegben dolgozó mocskok szerepelnek ugyanis…
Fáj, hogy nekem nem fáj semmi,
Nem tanítottak meg szeretni.
Néhány napja, komoly rémálmok gyötörnek. Pontosabban, nem is néhány napja: Évek óta már, de néhány napja vissza-vissza térnek. Az álmaim borzasztó valósághűek, igazi, létező helyszíneken játszódnak. Olyan helyeken ahova életem egy-egy meghatározó élménye köt. Maga a cselekémény az álmaimban nagyjából mindig ugyanaz. A pusztítás. Embereket ölök vagy engem próbálnak megölni. Az éjjel már elaludni sem mertem. Kihasználva hát a saját démonjaimtól való betojtságomat kicsit bele gondoltam jobban az alvási szakaszban megélt eseményeimbe. Arra jöttem rá, hogy a szereplők mindkét esetben ugyanazok. Ugyanazok vadásznak rám, akiket a következő 2 naponta ismétlődő álmaimban gyilkolászok. Az arcok nem kivehetőek teljesen. Nőkről van szó. Kivétel nélkül mindegyik 40 körüli, átlagos alkatú rövid hajú női alak. Asszociálhatnék ezekből arra is, hogy az anyám megtestesülései ezek, de ennyire direkt biztos nincs még egy álom sem. Bár, ki tudja... Van egy nagyon kedves barátom: Róbert. Álomkutatóként dolgozik a magatartáskutató intézetben. Vele annak idején, sokat beszélgettünk erről. Bizarr mód Vele is úgy ismerkedtünk meg, hogy előző munkahelyemen (egy játékteremben) non-stop a Terminator 2 nevű kyborg gyilkolászós játékon lógott s mindig mikor 3-4 órányi játék után elment haza a gépen a Thank you for playing! felirat villogott miközben a masina tökéletesen lefagyott. Na szóval, miután megismerkedtünk jobban és kiderült, hogy szintén pszichológiából sikerült doktori címhez juttnia attól fogva gyakrabbak voltak a játékgép kiakasztásai. Élő példája annak, hogy még egy értelmes-felnőtt embernek is lehet gyermeki hobbija. Na vissza az álmaimhoz. Azt is megfigyeltem, hogy míg az én ölési módszerem gyors "kíméletes" tiszta (golyó a fejbe) addig az "ellenségek" miután véget ért az üldözés és elkaptak nem pusztán megölni próbálnak: Halálra akarnak kínozni. Az éjjel például azt álmodtam, hogy egy székbe kötözve előbb az egyik, majd a másik karomat fúrják át: fúrógéppel. Ordítok a fájdalomtól, de az ő vihogásuk hangosabb. Senki sem hall, még én sem önmagamat. A fájdalom erős, az élmény annyira valóságos, hogy érzem a saját vérem hőmérségletét is. Erre minden valamire való normális ember azt mondaná: Menj pszichológushoz! vagy, hogy ne is foglalkozzak vele: Majd elmúlik! Olyan 15 éve várom ezt a majd elmúlik pillanatot. Dugóba kerülhetett vagy lekéste a csatlakozást mert elég régóta késik. Még nem tudom mit, de érzem, hogy tennem kell valamit, mert ez szép lassan meg fogja mérgezni a hétköznapjaimat is. Pont ahogy az álmok kezdetétől. Ami a legjobban megijeszt, hogy nem az fáj, hogy embert ölök, nem az fáj, hogy megkínoznak...az inkább, hogy legbelül tudom: Képes lennék ilyesmire. Szociopata vagyok. S én örülnék a legjobban, ha ezt most csak amolyan szerzői hatásvadász sarkításnak szánhatnám. Sajnos ez nem az. Már több alkalommal is megdöbbenve tapasztaltam önmagam kapcsán, hogy egy-egy szituációban tökéletesen eltünnik az emberi tényező. Nem tekintem értéknek a velem vitázó élőlényt. Feladatnak tekintem. Feladatnak ami a céljaim és köztem áll, amit ki kell iktatnom ahhoz, hogy eljuthassak ahova akarok. Sosem mérlegelek ebből a szempontból. Nincsenek félelmek az esetleges következményektől, nincs visszatartó erő, nincs vesztenivaló: Nincs megbánás.
Felfal belül ez a tomboló állat,
Tort ül rajtam az önsajnálat.
Arra is többen figyelmeztettek már az olvasóim közül, hogy vagy ne legyek ennyire őszinte, vagy bizonyos dolgokról inkább ne írjak ide. Mert, ha bármi is történne bármelyik emberrel akiről itt rosszat írtam, akkor automatikusan én lennék az elsőszámú gyanúsított mivel az írásaimat lazán fel lehet használni ellenem. Ez sem érdekel. Bárki előtt vállalom a kimondott, leírt szavaimért a felelősséget. Legyen az ember, bíróság, Isten. A sors fintora, hogy a diploma munkámat pont egy tökéletes szociopata viselkedéséről írtam az azóta is nálunk vendégeskedő Magda Marinkóról. A szerb bérgyilkos elképesztő részletességgel fejtette ki, hogy miért jó hivatásos halálként élni. Miután kiírtott egy családot elment és megvacsorázott, húzott egy vízszintes vonalat a noteszében majd a következő oldalra írt adatokat kezdte tanulmányozni. Kb. ennyit jelentett számára 2 nő egy egy férfi élete. Hivatalosan nyolc ember haláláról tudott vele kapcsolatban az igazságszolgáltatás. Ebből mindössze hármat voltak képesek rá bizonyítani. Nem sokat beszélgettünk...egy vastag plexi fal választott el Tőle...de a gyomrom felkavarodott az egésztől. Nem csak ahogy viccelődött az áldozatai utolsó másodperceiről hanem, hogy úgy viselkedett mintha a nappaliban sztorizgatna. A megbánás legcsekélyebb jelét sem mutatta és megmondta: Ha kikerül ugyanezt fogja csinálni hiszen csak ehhez ért. Nos...Magda Marinko 2019. január 28.-án szabadul.
* * *
Kicsit elképedtem azon, hogy még akár arra is meg van az esély, hogy egyszer az Ő sorsára jussak. Az ilyen "emberek" jelentik a legnagyobb veszélyt a társadalomra és ez a kórkép kecsegtet a legkisebb eséllyel a gyógyulásra. Ráadásul a szociopátiás beteg legtöbbszőr nem elvetemült külsejű, riasztó megjelenésű. Sőt: a szociopatákra leginkább a jó intellektus és a kellemes megjelenés jellemző. Legnagyobb problémájuk, hogy nem tudják magukat különféle helyzetekbe beleélni mert azt vagy önbecsapásnak gondolják vagy pedig eredendően képtelenek ilyesféle aktusra. A többi ember érzéseink tökéletes figyelmen kívűl hagyása és a megbánás vagy a bűntudat teljes hiánya fedezhető fel a viselkedésükben. A szociopaták érzelmektől függetlenül, mindig ugyanazon a teljesítőképességi szinten vannak, miközben a normális embereknél érzelmi terhelésre a teljesítmény csökken. És talán ez az egyetlen tünet amivel nem rendelkezem. Egyenlőre... Persze, azt sem szabad elfelejteni, hogy semmi sem történik véletlenül. Például senki nem születik sorozatgyilkosnak. Azzá teszi valami, vagy valaki. Ha ez a kiváltó ok beazonosítható, és a kiváltó okot a leggyakrabban előforduló brutális-aberrált szülők okoznák legalább annyira súlyos ítélet járna Nekik is, mint az elkövetőnek! A sorozatgyilkos szociopaták is emberek valahol legbelül ugyanis. Csak már nem érdekli őket. Nincs bennük erkölcsi tartás a társadalommal szemben, mivel az magukra hagyta amikor Ő a legjobban szenvedett. Mondjuk épp a szülői terrortól. Ted Bundy mondta egyszer: "Mit számít eggyel kevesebb ember a Földön?! ... Érzed, ahogy az utolsó lélegzet elhagyja a testüket. A szemükbe nézel. Ebben a szituációban az ember Istennek érzi magát!" Ted Bundy 36 nőt ölt meg. Kivégezték. Aztán van itt egy John Wayne Gacy nevű rendőr végzettségű úr. Az úr éveken keresztül dolgozott egy kisváros bohócaként nagyobb ünnepségeken. Sőt: tehetősebb családok hazhoz is hívták. Mindenki szerette. Életét 2003-ban meg is filmesítették Gacy címmel. A főhöst egy bizonyos Mark Holton nevű színész formálta meg. John Wayne Gacy homoszexuális volt. 33 fiót erőszakolt, kínzott majd különös kegyetlenséggel ölt meg. A testeket a háza pincéjében és a közeli tóban rejtette el. Halálra ítélték. 14 évet töltött halálsoron. A halálos ítéletének végrehajtását várva alkotott. Festegetett. A képei témája leggyakrabban önmaga volt Pogo bohócként. Egyik utolsó interjújában a következőket mondta: Tizenegyegy keményfedeles, harmincegy puhakötésű könyv, két színdarab, egy mozifilm, és több mint, ötezer újságcikk foglalkozik velem...én már elértem amit maga sosem fog" Az ellene folytatott eljárás és a börtönévek alatt sem, soha egy pillanatig sem vallotta magát bűnösnek: " Az egyetlen amiben bűnös vagyok, hogy engedély nélküli temetőt üzemeltettem!" 1994. május 21.-én végezték ki méreginjekció által. Az utolsó szavai a következők voltak: "Nyaljátok ki a seggem!"
* * *
Aztán van még itt pár érdekesebb és elborzasztóbb eset, amit még a Hetedig című film írója is megirígyelhetne. Ezeket a sorsokat ugyanis az élet és nem egy nyereségvadász forgatókönyvíró írta.
A legfiatalabb
Négy embert ölt meg különös kegyetlenséggel elmondása szerint: "próbaként" mindössze 17 éves Cayetano Santos Godino. 1896 október 31.-én született Buenos Airesben. Fiatal korára való tekintettel nem börtönbe hanem, javító intézetbe zárták. Ott sem hazudtolta meg magát: Hét társát próbálta megölni, majd az akciója sikertelensége után rájuk gyújtotta a házat. A javítóból 1923 március 28.-án szállították át a börtönbe ahol 1944-ben bekövetkezett haláláig élt. Róla mintázták a híres Parfüm című film főszereplőjének karakterét...
A legidőssebb
Már 60 éves volt H.H.Holmes mikor elkezdett csinos szőke hosszú hajú nőket gyilkolni. Azt máig nem tudja senki, hogy tudott egy vézna és szépnek még nagy jóindulattal sem mondható bajszos öregember gyönyörű szőke nőket felcsábítani magához. Azt viszont igen, hogy minimum 100 nőt ölt meg. Ebből 27-et ismert el. Úgy bukott le, hogy a házban ahol lakott eldugult mindenki lefolyólya az általa WC-n lehúzott emberi maradványoktól. A lakását kínzókamrának rendezte be. Moyamensing börtönbe zárták majd az épület melletti üres telken végezték ki.
A legkülönösebb
A legbizarrabb
Armin Meiwes egy középkorú számítógépes szakember. Esete a mai napig is nagy vitákat kelt az igazságszolgáltatás berkein belül. Meiwes az internetet feladott egy partnerkereső hirdetést melyben leírta, hogy egy normál testfelépítésű férfit keres, aki beleegyezik, hogy megölje és megegye. Az alapból és bizarr és hihetetlen szövegű hirdetésre több, mint 200 férfi jelentkezett. Meiwes közülük egy Brandes nevű huszonéves fiatal fiút választott ki. Találkoztak majd felmentek Meiwes rotterdami lakásába ahol Brandes megkérte, hogy vágja le a péniszét. Meiwes végül megtette, majd együtt elfogyasztották. Kis idő elteltével leszúrta Brandest majd feldarabolta a testét. Testrészeit hűtőbe tette, hogy később elfogyaszthassa. A történetet mindvégig rögzítette a videó kamerájával, hogy később gyönyörködhessen benne. Ez a hobbi valószínűleg folytatódott volna, ha Brandes egyik barátja nem figyel fel újra az internetes chatszobában hirdető férfire és nem jelenti a rendőrségen. Meiwes semmit nem tagadott: „Brandes önszántából jött fel hozzám, hogy véget vessen az életének…számára ez szép halál volt” Mivel azonban a német törvényekben a kannibalizmus nem szerepel, mint bűncselekmény így Meiwest csupán súlyos testi sértésért tudták 8 évre börtönbe zárni ahonnan jó magaviselet miatt 2 éven belül szabadulhat. Issei Segawa hasonlóan elmeháborodott szociopata. Egyetemet végzett. Az egyetemen ismerkedett meg a gyönyörű Renee Harteveltel. A 25 éves nőt kezdettől fogva csodálta. Majd egyszer minden bátorságát összeszedve megkérte, hogy menjen fel hozzá és olvasson Neki verseket, hogy Ő ezt magnóra rögzíthesse. A hölgy eleget tett a kérésnek. Segawa japán szokásokhoz híven a padlóra ültette majd teával kínálta amibe whiskey volt keverve. Megvárta, míg az alkohol hatást gyakorol a nőre majd szerelmet vallott és elmondta, hogy szeretkezni szeretne a lánnyal. A lány visszautasította. Ekkor hátulról fejbe lőtte Segawa a lányt. Majd levetkőztette, megfürdette, levágta a melleit amiket elfogyasztott. Ezt a cselekményt még hetekig folytatta miközben a lány hangját hallgatta a magnóból. Pár nap múlva már kellemetlen szagokat árasztott a tetem amit a hálószobájában tartott az ágyában. Ekkor érezte, hogy „elvesztette” Renee-t. A testet feldarabolta és a maradványokkal együtt egy nagy táskába pakolta. Mindez annyira felizgatta, hogy többször kielégítette magát. Majd egy parkban próbálta elrejteni a táskát. Meglátták azonban. Megijedt és elmenekült a táskát maga mögött hagyva. A járókelők felfedezték, hogy mi van a táskában és hívták a rendőrséget. Segawa haza rohant és jóízűen elfogyasztotta a még hűtőjében tárolt belső szerveket. Majd várta a rendőröket. 2 nap múlva el is találtak hozzá. Beengedte őket, megmutatta a hűtőjét majd szépen részletesen elmesélt nekik mindent. A bíró eltekintett a további tárgyalásoktól mivel Segawa annyira részletes vallomást tett. Viszont az ország törvényeiben szintén nem szerepelt a kannibalizmus a bűncselekmények között, így Segawa egy elmegyógyintézetben került elhelyezésre ahonnan mindössze 18 hónap után a befolyásos szülők nyomására ki is engedték. Issei Segawa azóta is itt él köztünk és bizarr mód: Sztárt csinált belőle a média! Szerepelt több japán pornófilmben, saját TV show-ja van, írt négy regényt és a honlapja az egyik leglátogatottabb japán website.
A legbrutálisabb
A legbrutálisabb mind közül talán Ed Gein akinek tetteit talán sosem fogja elfelejteni a világ. Nem csak azért mert a világon a legtöbb horror film az Ő életét dolgozta fel eddig hanem, azért is mert a tettei szinte felfoghatatlanok. Magam is sokáig hittem, hogy ilyesmi csak beteg forgatókönyvírók fejében születhet, de aztán pár éve szembesültem azzal, hogy az igazság sokkal sokkolóbb tud lenni, mint egy hatásvadász forgatókönyvíró. Gein mindig is vonzódott az anatómiához. Arról álmodozott, hogy orvos vagy boncmester lesz egyszer. Mindegy melyik, csak az emberi anatómiához legyen köze. Különös érdeklődve olvasta az újságok gyászrovatát. Egyszer aztán mikor arról olvasott, hogy egy fiatal nőt temettek a közeli temetőbe kilopózott a temetőbe és kiásta a testet. Haza vitte és sajátos orvosinak hitt kísérleteket végzett rajta. Majd mikor megunta a testet használati tárgyakká alakította. A koponyából levesestál a többi csontból pedig különféle használati tárgy készült. Tíz éven keresztül csinálta ezt. Mindig olvasta az újságot és a legfrissebb testeket ellopta. Az ok egyszerű volt: Nő akart lenni. Elszántan tanulmányozta a női test felépítését. Meggyőződése volt, hogy elég tudás birtokában nővé tudja majd operálni saját magát. 10 év után már nem elégítette ki tudásszomját a halott nők boncolgatása ezért elhatározta, hogy élő emberen folytatja további kísérleteit. Az első áldozata egy 51 éves elvált kocsmárosné volt. Megvárta a zárórát majd egy 32-es kaliberű pisztollyal fejbe lőtte az áldozatot. A tetemet a teherautójával el magához 6 mérföldnyire. Ebben az évben még 2 nőt ölt meg hasonló körülmények között. Azon bukott le, hogy az utolsó áldozata egy boltos volt és a testel együtt elhozta a kasszát is. Az akkor még csak rablás miatt nyomozást folytató rendőr emlékezett rá, hogy Gein nagyon gyakran járt az áldozat üzletébe. Felkereste hát, hogy kihallgassa. Megkeresték és őrízetbe vették mivel semmi hihető alibit nem tudott szolgáltatni az esett időpontjáról. Majd visszamentek Gein házához. A horror itt veszi kezdetét. Mivel a házban nem volt elektromosság a sheriff egy fáklyával világította meg a szobát. Először egy meztelen holttestet találtak, ami fejjel lefelé a lábainál fogva volt felakasztva. A lábai szélesen ki voltak nyitva és egy hosszú vágás volt a toroktól egészen a nemi szervéig. Ám a torok és a fej hiányzott. A nemi szerv és a végbélnyílás szintén hiányzott. A holttestből minden belső szervet eltávolítottak. A házban nagy volt a rendetlenség, úgy tűnt mintha évekig nem takarítottak volna, nagy kupacokban ált a szemét mindenütt. A rendőrök találtak: 2 lábszárcsontot; 4 emberi orrot; kb. egy literes dobozt, ami tam-tam dobbá lett átalakítva (a tetejére és az aljára bőrt feszítettek); 9 halotti maszkot (a jól tartósított női arcokból); 10 darab női fejet, aminek a tete szemöldök felettle lett fűrészelve; karkötőket, pénztárcát, késtartót, lábszárvédőt lámpaernyőt, inget, amit emberi bőrből készítettek; 4 széket aminek a huzata szintén emberi bőrből készült; egy cipő dobozt amiben 9 sózott szeméremtest volt (az anyjáé be volt ezüstözve); felakasztott emberi fejet; számos lekicsinyített fejet; 2 koponyát az ágylábán; Ed nőruháját, ami emberi bőrből készült és maszkkal valamint mellekkel volt kiegészítve; Bernice Worden szíve a sütőben egy serpenyőben; és végül a hűtő, amely tele volt mindenféle emberi belső szervekkel. Geint pszichátriai megfigyelés alá helyezték és kóros elmeállapotúnak minősítették. A cselekményeinek okát az apja alkoholizmusával és az anya a külvilágtól való teljes elzárásával magyarázták. Végig tagadta a kannibalizmust, a nekrofíliát és a gyilkosságokat. Egyedül a sírrablást ismerte el. 1984 július 26.-án halt meg szívinfarktusban a Mendotai Elmegyógyintézetben. Róla mintázták a Bárányok Hallgatnak című film Hannibal Lecterjét, az életéről szól a Texasi Láncfűrészes több feldolgozása is és több dalt szereztek Róla.
Az sors áldozata
Aileen Wournos hét férfit ölt meg. Az egyetlen és máig legismertebb Női sorozatgyilkos. Életét megfilmesítették A rém címmel. Melyben a főszerepet játszó Charlize Theron-t Oscar díjjal jutalmazták: A legjobb női főszerep jelölésben. A női sorozatgyilkosok legtöbbször olyan férfiakat ölnek, akiket már ismernek. Wuornos idegen férfiakat ölt meg egy pisztollyal. Élete borzalmasan kezdődött. 1956. február 29-én látta meg a napvilágot Aileen Carol Pittmanként. Apja egy pszichopata gyerekmolesztáló volt, aki 1969-ben felakasztotta magát egy börtönben. Anyja, Diane Wuornos, 15 évesen házasodott össze Pittmannel és két gyermeket szült neki. Aileen bátyja, Keith 1955-ben született. Aileen nagyon korán kezdte a nemi életet. 14 évesen teherbe esett, és egy fiúnak adott életet, akit 1971-ben adoptáltak. Ugyanebben az évben júliusban Britta Wuornos meghalt. Diane, Aileen anyja úgy hitte, hogy Lauri ölte meg. Aileent, akit barátai csak Leenek hívtak, kirúgták az iskolából, otthonát elhagyta és prostitúcióból tartotta fent magát. Nem sokkal később Keith meghalt torokrákban 21 évesen, Lauri pedig öngyilkos lett. Aileen Florida felé vette az irányt. Amikor 20 éves volt és éppen stoppolt, felvette őt egy 69 éves férfi, Lewis Fell. Szinte azonnal beleszeretett a lányba, majd 1976-ban össze is házasodtak. Ám Aileen túl vad és erőszakos volt, így a dolognak hamar vége szakadt. Ismét prostitúcióból és lopásokból tartotta fent magát. Többször próbált öngyilkos lenni. Amikor találkozott a 24 éves Tyria Moore-al 1986-ban a Daytona melegbárban, Aileen magányos és mérges volt, kész volt valami újra. Egy ideig minden csodás volt. Ty szerette őt és nem hagyta el. De hamarosan minden megváltozott. Richard Malloy, a középkorú férfi szerette a változatosságot, az italt, és a szexet. Sokszor napokra eltűnt és rendszeresen váltogatta lakhelyét is. Így amikor 1989. decemberében nem nyitotta ki üzletét, senki sem gondolt rosszra. December 13-án két fiatal fiú talált rá a holttestére. Három lövéssel ölték meg egy 22-es kaliberű fegyverrel. Nem találtak semmi nyomot, csak egy lehetséges gyanúsítottat, egy Chastity nevű embert. Miután kihallgatták rájöttek, hogy nem ő az, akit keresnek. Még hat ugyanilyen eset követte egymást mire eljutottak Aileen-hez. Semmit sem tagadott, viszont azt állította, hogy akiket megölt azok meg akarták erőszakolni. 1992. január 22.-én a bíróság meghozta a döntést: Bűnös. Az ítélet: Halál. Többet töltött halálsoron, mint bárki más előtte és azóta is. 2002. október 9.-én Szerdán 09:47-kor végezték ki méreginjekcióval. Az utolsó szó jogán a következőket mondta: „Volt egy életem… ezt most fel akarom adni, mert gyilkoltam, megérdemlem a halált.” Aileen végig bűnösnek valotta magát és azt nyilatkozta, hogy megbánta tettét és önvédelemből ölt. A börtönévei alatt azonban annyira meghurcolták, hogy már vágyta a halált. Ezért visszavonta a vallomását és arra változtatta, hogy élvezetből oltotta ki mások életét. Azt remélte ezzel előrébb hozzák a kivégzését és a meghurcoltatása végre véget ér. Aileen Wuornos kivégzése előtt pár percel rövid interjút adott: Akit érdekel.
Egy arc csupán, írt szavakba zárva,
Ember csak, ki legbelül árva
Drága barátaim!
Nem szoktam előszót írni a verseimhez, de most úgy érzem szükséges.
A következő verset félve osztom meg veletek. Sosem írtam még ilyet és valószínűleg, hogy többet soha nem is fogok. Egy TV műsor ihlette ahol meghívott színészek, költők, irodalomtörténészek elemezgették a nagy költőink csak kevesek által ismert verseit. Arany János igen komoly szexuális túlfűtöttségről tanúbizonyságot adó kéjverseit, Juhász Gyula szatirikus gúnyverseit vagy épp Kölcsey Ferenc már-már pornográf szövegvilágú kis esszéit. Én is megpróbálkoztam valami ilyesmivel a magam sekélyes módján és az eredményt itt olvashatjátok lent.
In memoriam: Maya Gold
Gyászban lévő szívünk, ürességtől kongó,
Gyászol most minden pornófilm rajongó,
A fél világ őrjöng, és tépi a haját,
Micsoda csapás Ó: elvesztettük Mayát!
Te voltál sokunknak az utolsó reménység,
Ha kellett az asszonyhoz még egy kis keménység,
Mert sok millió férfi rögtön Terád gondolt,
Ha a ronda neje otthon egy dugásért tombolt.
Hát Te is abbahagytad - nemcsak szegény Michelle,
Sok bika a farkán most gyász-szalagot visel,
Búsan merengenek fel a teliholdra,
Nem is kíváncsi senki már a Private Gold-ra.
A nők persze örülnek, még a vak is látja,
Sokuknak miattad repedt be a gátja,
S ne csodálkozz rajta, hogy rossz néven vették,
Mikor az anális után a szájukba tették.
Pedig hányszor mondták: ''Köszi, ezt nem kérjük!''
Mikor a fejüket nyomta rá a férjük.
És szidtak, mint a bokrot - persze azért okkal,
Mert kevesen birkóztak meg a mélytorokkal.
Aztán még azt is a Te számládra írták,
Hogy a feka pasik tempóját se bírták.
A dvd-idet is kevesebben veszik
S a népszerűséged is, egyre jobban esik.
Mert átvertél mindenkit, Te rút kis ebadta!
A film a krémes tubust SOHASEM mutatta,
Ami nélkül - tudod – olyan, mint a pokol,
S a sok buta liba ezért téged okol.
Mi tudjuk: harcoltál - mint Gázában a Hamasz,
Tanú erre agglegény, nős ember és kamasz,
Sosem rettentél meg a nagy túlerőtől,
Se öt-hat férfitól, se egy ''dildós'' nőtől.
De mindennek vége már - elveszett a csata,
Letetted a korbácsot, mint Belucci és Kata,
Lakkruhád a szögön, nagy most Kovi baja,
SOK BOLDOGSÁGOT AZ ÚJ ÉLETHEZ MAYA
-lakat-
Ha egy nyíl, ami az egyetlen tárgyad:
Mindent céltáblának nézel.
(Revenge of the Fallen)
Véget érni látszik a tavaly nyáron elkezdett bírósági herce-hurca a baratikor.com oldalon megismert Ferenczik Mihályné nevű idióta unatkozó rokkantnyugdíjas ügyében. Még tavaly nyáron jelentett fel mi szerint én halálosan megfenyegettem. Nos, igen. Megfenyegettem halálosan. Az mondjuk abszolút senkit nem érdekelt, hogy mi miatt történt ez. Már a jogi vizsgálatokban. Az alaptézis az volt, hogy adva van egy nyílván jól félelmet és rettegést színlelő megkeseredett nyugdíjas nyanya, aki az összes képességét és rendőr ismerősét bevetve elhitette a Bicskei rendőrséggel, hogy bizony én valós veszélyt jelentek az Ő szánalmas kis életére. Az ügy előzményeihez hozzá tartozik, hogy a halálos fenyegetésemet az motiválta, hogy a pszichológiai módszerek tömegével vallottak kudarcot akkor mikor leállítani próbáltam ezt a hülyét a zaklatásomat tekintve. A fent említett röhejes fantázianévre keresztelt baratikor.com oldalon figyelt fel rám egy a bolond nyugdíjas. Olvasni kezdte az oda innen felmásolt bejegyzéseimet. Egy ideig csak olvasta rendszeresen, majd kommenteket írogatott. Kizárólag negatív, becsmérlő és obszcén tematikával. Egy ideig tűrtem, mondván, hogy el van a gyerek a játszik, de aztán amint nem kapott megfelelő reakciót a firkálmányaira elkezdte szisztematikusan az olvasóimat támadni. Gyakorlatilag mindenbe és mindenkibe belekötött aki, az írásomat kommentálni merte. Ezt már természetesen nem hagyhattam így előbb az oldal üzemeltetőjét kértem meg arra, hogy oldja meg a túlbuzgó utálat-fetisizta majom ügyét. Az oldal üzemeltetője nagy ívben tett a dologra, mert épp azon volt, hogy az egyébként komolynak induló oldalt a lehető leggyorsabban tegye röhejes játszótérré az oldalra halmozott fizetős játékokkal. A problémával magamra maradtam tehát. S a probléma egyre nagyobb lett, mert volt, hogy napi 47 levelet kaptam az olvasóimmal, hogy kezdjek valamit ezzel a fontoskodó vén nyanyával, mert teljesen ellehetetleníti az írásaimról szóló eszmecseréket. Próbáltam hát elsőként kedvesen megtudni, hogy mit miért tesz ellenem. Nem tudott válaszolni rá. (És az óta sem tud szerintem.) Aztán próbáltam logikus érvekkel megbontani ezt az egyértelműen értelmetlen támadás sorozatot. Ez sem sikerült. Aztán hagytam kicsit és nem publikáltam több írást hátha észreveszi magát és végre komolyabb elfoglaltságot talál, majd magának mondjuk a mosatlanjai között. Nem talált. Sőt, megkeresett levelekben, amikben biztosított arról, hogy sosem fog leállni, mert én nem vagyok ide való! Miért nem?! Azért nem mert az írásaim valójában nem is az én írásaim, hanem híres költők, publicisták munkái alá írogatom a saját nevemet. S ezzel a plágiummal nyertem én el az ottani olvasóim szimpátiáját. Nos, aki egy kicsit is ismer, az tudja, hogy ez mennyire nagy hülyeség. Ő viszont nem azok véleményét tartotta fontosnak, akik ismernek, Ő meggyőzni akarta az összes többit, hogy más tollával ékeskedem ezért nem szabad engem olvasni. (Ahhoz képest, hogy kezdettől fogva támadott, ellenem volt és mindenkit óva intett a soraim olvasásától Ő kívülről tudta az összes (!) írásomat.) Persze, magam is elgondolkoztam azon, hogy simán csak hagynom kéne, hogy irkálja a marhaságait, majd megunja, hogy mindenki rajta röhög és elmegy szépen az anyjába. Ez azonban nem megoldás. A problémákat megoldani szoktam, nem kikerülni. Időközben talált maga mellé egy kóbor kutyát is, akinek a szemét pedig az szúrta, hogy bár az adatlapomon az állt, hogy én az agyban hiszek s nem a mély dekoltázsokban mégis az ismerőseim zömét igen mély dekoltázsú bombázók alkották. Hát, akkor, hogy ez mekkora hazugság és, hogy menjek innen elfelé. Pont, mintha bármi közöm lett volna ahhoz, hogy az ismerőseim milyen fotókat tesznek ki magukról. Ők ketten próbáltak hát bevetni mindent, hogy elhúzzak a francba, de legalábbis, hogy egyetlen épp eszű, ember se merjen írni az írásaimhoz. Ha valaki mégis megtette azt azonnal bírálni kezdték, aki ennek hatására természetesen nem jött többet. Ez ment így pár hónapig. Irkáltam a hülye leveleimet az oldal rendszergazdájának, amire semmilyen reakció nem jött. Kénytelen voltam hát az egyik barátom nevében megígérni Neki, hogy amennyiben nem száll le rólam, úgy a letépett kezeivel fogom kiszúrni a szemeit. Ez hiba volt. Na, nem az, hogy megfenyegettem. Csak az, hogy nem tettem inkább meg. (De ami késik…) Így a szemfüles nyanya kinyomtatta az üzenetet majd felhívta az egyik rendőr ismerősét, aki intézett is egy haláli kis házkutatást minek következtében el is vitték a laptopomat. Az okát az óta sem értem miért, mikor én már ott is megmondtam, hogy igen, én fenyegettem meg ezt a bolondot. Elvitték a laptopot, hogy „szakértők bevonásával” vizsgálják (Ez röhej komolyan…) aminek következtében nem állapítottak meg semmit. Ha én nem mondom már az elején, hogy én fenyegettem meg még mindig nagyítóval böngésznék az IP címeket. Alig 2 hónap múlva a laptopot visszakaptam a „szakértőktől” akik még egy számomra teljesen ismeretlen videó játékkal is megajándékoztak. Csak lestem mi ez az idegen ikon az asztalon. Azonnal hívtam az ügyet vizsgáló Katona Zsuzsannára keresztelt anorexiás humanoidot, aki épp nem tudott semmit mondani az ügyről. De vigyem csak vissza nekik (Nekik!!!) a laptopot és kivizsgálják az ügyet. Mivel nem volt még felesleges fél évem az újabb „szakértői” vizsgálatokra meg ugye kicsit se bíztam már ezekben, így nem vittem vissza. Hiba volt: A laptop egy hónap múlva tönkrement. És meggyőződésem, hogy mi miatt. Az ügy 2 hónap múlva folytatódott azzal, hogy engem beidéztek a Bicskei rendőrségre tanúként, hogy meghallgassanak. Amint megjelentem közölték, hogy gyanúsítottként hallgatnak meg mégis. Miért?! Hogyhogy miért: Mert csak wazzeg, azért! Én viszont készültem erre, úgyhogy előtte nem voltam lusta 2 éjszakát szánni arra, hogy a Ferenczik Mihályné összes létező kommentjét, levelét egészen a kezdetektől kinyomtassam. A vaskos kis mappát nem kis megdöbbenés fogadta az asztalnál, amikor letettem. Volt kihallgatás, amit a már említett humanoid és egy kollégája (felettese?) tartott. Már legalább 25 perce ment a stand up mikor is már annyira idegesített, hogy a kolléga állandóan közbekérdez, ki javít, és úgy beszél mintha, Ő pontosan tudná, hogy mit miért és hogyan tettem. Feltettem hát neki, a már régóta bennem bujkáló kérdést: Már ne haragudj, de Te ki a franc vagy?! Jéghideg csend söpört végig a szobán. „–Ööö…öö…hát én Gipsz Jakab vagyok, a hölgy kollégája. „ Nagyon jó, csak gondoltam az ilyen alapvető etikai formulákat azért tanuljuk már meg, hogy bemutatkozunk. Ezzel a mondatommal nem lettem az Úr kedvence. Gyorsan véget is ért a kihallgatás, aláírtam 4 példányban majd még várt rám a híres rabosítás. A jól bevált ujjlenyomat vétel, meg fotózkodás. A technikus srác már akkor röhögött, mikor meglátott. Alig 15 éve vesz emberektől ujjlenyomatokat, de ennyire veszélyes bűnözőtől még sosem volt szerencséje, mint én. A komoly rendőrségi aktus másodpercek alatt vált, önfeledt ökörködéssé. Az ujjlenyomatokat négyszer ismételtük meg, mert annyira röhögtem közben, hogy elmosódott a papíron a festék. A fotózás el is maradt a nagy vihogásunk közepette, a miatt később kellett volna vissza mennem. Nem mentem. Néhány napja aztán csörgött a mobilom és egy női hang értetlenkedve kérdezte, hogy én hol is lakom, mert már küldött 3 hivatalos levelet, de mindet visszakapta. Mondtam is Neki, hogy én ugyanott lakom. A beszélgetés vitává szelídült és 10 perc után itt is elhelyeztem a már fentiekben említett kérdésemet. Ugyanabban a hangnemben és szóösszetételben. A válasz hasonló volt. A valamilyen Mónika bizony az ügy bírója volt. Köszönni Ő sem tudott, sem bemutatkozni. 2 nap múlva aztán megérkezett a levél ami, az ügy végzését tartalmazta. Ami, annyira elképesztően komoly volt, hogy tárgyalás nélkül született meg az ítélet. (Ez fel is háborított rendesen! Mit képzelnek, hogy egyszerűen megfosztanak a védekezési jogomtól!?) A végzésben elmarasztaltak és az úgynevezett „próbára bocsátás” ítéletét kaptam. Plusz azt szeretnék, hogy kifizessem azt a 25 ezret ami, ugye a nem is létező perköltséget jelenti. Ez természetesen nem történik meg. Sőt, ha az állam nem az igazság kiderítése mellett áll, akkor majd most jövök én…
Nincs gépfegyverem, kövem vagy nyilam,
ölni szeretnék, mint mindannyian.
(József Atilla)
Gyakran felteszik a kérdést nekem, hogy mire jó, ha hagyom eluralkodni magamon az indulatokat. Nos, nem jó természetesen. Viszont a visszafojtás, sosem tud végleges megoldásként funkcionálni. Az agresszió maga, minden emberben benne van. Még a legjámborabbnak tűnő emberekben is. Erre ugyanis szükségünk van, az életben maradáshoz. Az én agresszió küszöböm igen alacsony. Mivel elég sok igazságtalanság ért már gyerekként is, így jó hamar elegem lett a megaláztatásból és az igazságtalanul elviselendő sérelmekből. Nincsenek az életemben megtorlatlan sérelmek. Soha nem is lesznek. Megtanultam nem visszafogni magam. Az emberben ugyanis vannak bizonyos fékek amik, arra hivatottak, hogy megállítsanak minden olyan tettet amivel, az alany kitaszítottá válhat a társadalomból. Bennem, már csak nagyon kevés ilyen fék működik. Rég kitaszított a társadalom. Nem csak simán kitaszított, magam tartom méltatlannak arra, hogy alkalmazkodjak a törvényeihez. A kitaszítottakban pedig egyre kisebb a megfelelni akarás. Egyre kevesebb a tapintat és minden olyan készség, amitől egy ember kedves és szerethető lénnyé lesz. Érdekes módon mélyen elítélem az erőszakot. Az agressziót viszont nem. Hiszen az erőszakban nem mindig az agresszió, ami dominál. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, akkor maga az erőszak az egy hibás ösztön. Az erőszak maga a szórakozásból vagy kedvtelésből okozott fájdalmak cselekménye. Ide tartozik a gyerekkori állatkínzás, a felnőtt korban elkövetett szándékos megbántások sora is. Személy szerint, én nem tartom magam erőszakos embernek. Én agresszív ember vagyok. Abból is az a fajta, aki azért elég jól meg tudja ítélni, hogy a benne tomboló agresszió mikor hozhat hasznot és mikor okoz csak felesleges pusztítást. Az agresszió tehát, egy nagyon fontos mentális tulajdonság. Akkor kerül felszínre, akkor teszi veszélyessé az embert, ha az élete legfejlődőbb korszakából hiányzott a dühkezelés. Ha valaki nem tudta megtanulni miként tudja levezetni a dühét úgy, hogy azzal senkibe ne tegyen kárt, akkor az, felnőtt korára gyakran válik erőszakosan agresszívvá. A dühkezelést ugyanis tanulni kell. Senki nem képes magától megtanulni és ez nem is egy olyan módszer, amit az ember el tud lesni innen-onnan. Én abszolút nem részesültem ilyen tanításban. Amíg másokra utalva éltem addig nem nagyon volt más választásom, mint szépen visszafogni a dühöt, mit, az igazságtalanság táplált. Ez egy ideig ment is szépen. Egészen addig, míg a suliban valaki belém nem kötött és verekedést nem provokált. Már az iskolában is különc voltam. Na, nem különleges, csak különc. Egy-egy ilyen közösségben természetesen azonnal azokat pécézik ki a környékbeli vagányok, akin észreveszik, hogy másképp viselkedik, mint az átlag. Csendesebb, visszahúzódóbb, gyengébb, rosszabb képességűbb. Kin is lehetne, a leglátványosabban erődemonstrációt bemutatni, mint nem valaki olyanon, akik úgyis képtelen védekezni?! Én pedig minden szempontból tökéletesen megfeleltem erre. Bár, gyengének kicsit sem voltam mondható az akkori vízhordásaim miatt, de visszahúzódó voltam és csendes. Próbáltam mindig a háttérben maradni és figyelni. Nem is lett volna túl nagy sikerem, ha én, mint az osztály leg toprongyosabb gyereke, elkezdem ott produkálni magam. Gyakran belém kötöttek. Eleinte hagytam és akkor megúsztam 1-2 karate filmekből ellesett hátba rúgástól. Feltápászkodtam, leporoltam magam és mentem haza a következő adagért. Aztán eljutottam egy szintre, mikor elegem lett. Otthon is non-stop vertek, meg a suliban is én voltam mindenki boksz zsákja. (Máig emlékszem az osztályfőnököm vigyorára, mikor bekopogtattam hozzá a tanáriba zsebkendőért, hogy elállítsam az orrom vérzését.) Szóval, úgy döntöttem, hogy elégtételt veszek. Eleinte csak a magam módján. Próbáltam tiszteletet kivívni a többiektől azzal, hogy történelem meg irodalom versenyeket nyertem, azzal, hogy mindig én vittem ki a kukát, hogy én takarítottam utánuk az öltözőben. A tanulmányi átlagom az nőtt, de a tiszteletem nem. Sőt, még gyakrabban kaptam, hisz ezek a dolgok még inkább azt erősítették bennük, hogy ez csak egy csóró kis takarító, az anyja is WC-t pucol, úgyse viszi többre, hát verjük. Több hónapnak kellett eltelnie mire beláttam, hogy a kutyát se érdekli, hogy hány versenyt nyerek és a héten hányszor vittem ki a kukát. A verések viszont menetrend szerint jöttek. Volt olyan hét, hogy reggel mikor mentem a suliba már a kapuban várt az akkori menü csávó Hímer Lajos két haverja, akik puhítottak rajtam addig, míg a nagyfőnökük oda nem ért, hogy ő maga is elhelyezze rajtam az aznapi bakancs nyomait. És ez így ment, az 5 napból ötször, minden egyes reggel. Sőt, volt, hogy napköziben is összefutottam velük és természetesen akkor sem maradt el. Panaszkodni, nem panaszkodtam. Egyszer mikor nagyon megvertek, hogy elszakadt még a kabátom is, akkor elmondtam anyámnak, aki meg természetesen pont azért adta a következő adagot, mert olyan málé voltam, hogy nem vigyáztam a kabátomra legalább…mert ugye értem nem volt kár soha. Egyszer tehát, meguntam és visszaütöttem. Ekkor egy pillanatra megállt a világ körülöttem. S az addig körülöttem ácsorgó és rajtam vigyorgó korombeliek hírtelen elcsendesedtek. Az ellenfél is meglepődött és még dühösebben jött nekem, hogy mielőbb visszaállíthassa az imidzsén esett csorbát. A verés hírtelen verekedéssé változott és a ledöbbent tömeg néma csendben bámulta, ahogy öntudatomra ébredek és tenni kezdek végre valamit magamért is. Itt kivételesen közbe lépett egy járókelő és szétválasztott minket. A hír viszont futótűzként terjedt el az iskolában. A következő reggel már maga a nagy Hímer Lajos várt ott az iskola kapujában az alig 30 fős udvartartásával. Mindenki az Ő vállát veregette, mindenki Őt biztatta. Azt természetesen senkit nem érdekelt, hogy mi miatt is kapok én reggelente veréseket. (Magam sem tudom az okát az óta sem.) A legrosszabb az egészben nem is a verés volt, nem az átélt fájdalmak sora. A legrosszabb maga a tudat volt, hogy reggel van, iskolába kell mennem és meg fognak verni megint, miközben mindenki rajtam röhög. Ezt ráadásul úgy, hogy iskolába indulás előtt azért anyám mindig igyekezett okot találni arra, hogy otthon Ő még megverhessen. A nagy összecsapás sokkal hosszabbnak tűnt számomra, mint ameddig tartott az iskola legnépszerűbb vagányával. Arra máig emlékszem, hogy az első ütést én kaptam. Akkorát, hogy azonnal a földre is kerültem. Utána viszont, a következő kép az, ahogy kitépni próbáltam magam az engem lefogó 4 izmos felnőtt kar közül miközben Hímer Lajos fején az összes létező nyílásból patakokban csordogál a vér. Azóta sem tudom mi történt csak azt, hogy azon a reggelen a bennem felgyülemlett összes dühöt kiadtam. Halálos nyugalom szállt belém. Elérkeztem a minden mindegy szakaszhoz. Bármit képes lettem elfogadni. Azt is, ha ott félholtra ver anyám, azt is, ha helyben kivégeznek, mindent. Másnap már ezzel a teljesen semleges és közömbös tudatállapotban mentem a suliba. Hímer Lajos már nem várt a kapuban. És egyetlen haverja sem. Belépve az épületbe ugyanaz a reggeli zsongó gyerektömeg fogadott. A különbség csak annyi volt, hogy most magától nyíltak szét a sorok a haladási irányom mentén. Közben innen-onnan halk suttogások hallatszottak: „ Ő volt, aki megverte Lalit.” Igen, én voltam. Máig nem vagyok büszke a tettemre, de mégsem bántam meg soha. A legnagyobb megdöbbenést az váltotta ki, mikor a tettem miatt ezért természetesen még aznap az igazgatói irodában találtam magam. Arra számítottak az oda gyűlt tanárok, hogy majd megtörten kezdek el sajnálkozni és magam ajánlom fel, hogy bocsánatot kérek a kórházban lábadozó Hímer Lajostól. Ehelyett kaptak 3 szót, hidegen, tárgyilagosan és határozottan: Nem Bántam Meg. Nem nagyon érdekelte őket, hogy miért nem. Vésték is be az igazgatói figyelmeztetést az ellenőrzőmbe. Anyám abban az iskolában volt takarítónő. A következmények azt hiszem kikövetkeztethetőek. Ez a pont volt az életemben az, amikor úgy döntöttem, nem tűrök tovább! Soha, senkinek! Éppen ezért bárki, aki tudatosan árt nekem, az előbb-utóbb szemben találja magát a megtorlásommal! És ez mindenkire vonatkozik! Mindenkire! Rossz ember vagyok…