Észre sem veszed, hogy az életeddel játszik,

Több nyugszik a mélyben, mint amennyi látszik.

 

Néhány hónapja már írtam erről a témáról. Az épelméjűség, mint álarc című írásom első fejezete a sorozatgyilkosok lélektanáról szólt. A mai írásom az antiszociális személyiségzavarról fog szólni. Közismertebb nevén a szociopátia gyakoribb és hétköznapibb betegség, mint azt a legtöbben hinnék. Bár, igazából csak akkor szoktunk rá felkapni a fejünket, ha a híradókban vagy a különböző idióta napilapok címlapján ezzel a szinonimával ihletik a brutális gyilkosokat. A látszat csapdája ez hölgyeim és uraim! Nem csak a brutális állatok lehetnek szociopaták ugyanis. Nem kell feltétlenül szociopátiás betegnek lennie valakinek azért, hogy gyilkoljon, és nem feltétlenül gyilkol automatikusan minden szociopata. Maga a betegség legjellemzőbb tulajdonsága, hogy az alany nem képes beilleszkedni az őt körülvevő társadalomba. Vagy azért mert nem tekinti a társadalom törvényeit magára érvényesnek és egyszerűen figyelmen kívül hagyja azokat, vagy pedig azért, mert nem képes arra, hogy mindezt megtegye. Az egyik kis százalékban tudatos döntés, míg a másik teljesen tudat alatti. Itt beszélünk ez utóbbinál betegségről a szó klasszikus értelmében. Amikor valaki tudatosan hagyja figyelmen kívül az Őt körülvevő társadalom törvényeit, az (szerintem) inkább olyan, mint mondjuk hinni a kristálygömböt simogató jósnőnek. Tehát hit, egy nyilvánvalóan hamis és helytelen dologban. Ez a hit annyira erős, hogy olykor „ártatlan” emberek életébe kerül. Az ártatlan szó, nem véletlenül van idézőjelek közé zárva. Van ugyanis, hogy az áldozat nem maga az elpusztított személy hanem, az, aki elpusztította. Tökéletes példa erre Alieen Wournos. Ő meggyőződésem, hogy a sors áldozata. A 46 évesen méreginjekció által kivégzett amerikai sorozatgyilkos nő 7 férfit lőtt le önvédelemből, akik megpróbálták megerőszakolni. Összesen ötször ítélték halálra, míg végül 2002. október 9.-én az amerikai állam hivatalosan is kioltotta az életét. Ő például iskolapéldája annak, hogy a szociopaták az esetek 99%-ában, nem a saját döntésük miatt válnak azzá, amik. A rendszeresen meghurcolt, megalázott hajléktalan nő, sehogy sem tudott vissza emelkedni a társadalom perifériájáról. Hiába dolgozott tisztességesen, előbb – utóbb a dekorativitása áldozata lett és szép sorban az összes munka adója kikezdett vele. A kikosarazott főnökök pedig természetesen azonnal kirúgták. Mehetett vissza az utcára. Az első megerőszakolása után elment, hogy feljelentést tegyen, aminek következtében a helyi seriff erőszakolta meg másodjára. Csalódott a társadalomban, csalódott az emberekben, a törvényekben és az igazságszolgáltatásban. Felismerte a saját helyzete kiszolgáltatottságát. Magára maradt és senki nem segített rajta. Elkezdett tehát, a maga módján igazságot tenni. Ezt a japánok „Bushido”-nak hívják. A harcos útjának. Úgy vélem, hogy Alieen a XVI. Században, a szamurájok és a nindzsák korában igen köztiszteletben álló személy lett volna. A XX. Században viszont csak egy hajléktalan sorozatgyilkosnak volt tekinthető, aki az önbíráskodása következményeként 7 perverz állatot lőtt agyon. Tettei következménye mában víz hangzik. A szociopátia és a pszichopátia két jól elkülöníthető szimptóma. A pszichopata nincs tudatában annak, hogy az elkövetett bűn (pl. gyilkosság) súlyos bűnnek számít az őt körülvevő társadalom számára. Az Ő tudata tehát, sokkal korlátoltabb. Ők a klasszikus értelemben vett elmebetegek. Ezzel szemben a szociopaták pontosan tisztában vannak a tettük súlyosságával, csak kicsit sem érdekli őket. Sem a tettűk súlyossága, sem pedig a következményei. (évekig tartó börtönbüntetés, halálos ítélet, stb.) Több olyan sorozatgyilkos volt a történelemben, aki kifejezetten játszott az Őt üldöző rendőrökkel. Volt, aki levelezett a rendőrséggel, volt, aki újságoknak küldözgetett exkluzív bizonyítékokat a tett helyszínéről. És ilyen emberek vesznek körül minket. A pszichopata a többi embert tárgynak tekinti, akiket manipulálni és kihasználni kell, úgy, ahogy többségünk egy csavarhúzót vagy egy papír zsebkendőt használ. A szociopata gyakran agresszív, nem érez empátiát mások iránt (bár megjátszhatja), és nem érez szégyent vagy megbánást a visszaélései miatt. A szociopátiás betegek kicsit sem különböznek tőlünk ugyanis. Na, jó, ez azért így nem teljesen igaz mert általában sokkal intelligensebbek az átlagembertől. Másképp ugye nem lennének képesek akár éveken keresztül úgy játszani a rájuk vadászó rendőrökkel, mint macska az egérrel. A szociopaták érzelmektől függetlenül mindig ugyanazon a teljesítőképességi szinten vannak, miközben a normális embereknél érzelmi terhelés esetén csökken a teljesítmény. Náluk tehát, megölni és feldarabolni egy embert kb. ugyanazon az érzelmi szinten történik, mint megvajazni egy kiflit a reggelihez. Szociopata bárkiből lehet. És ma már ott tartunk, hogy több szociopata vesz minket körül, mint elmernénk hinni. A szociopátia hivatalosan az alábbi tényezők kialakulásának együtthatójaként jön létre:

 

Felületes báj, amit a saját céljai elérése érdekében fel is használ.

Gyenge ítélőképesség és a saját hibáiból való tanulás hiánya.

Öngyilkossági szándékok, bár ritka megvalósítással.

A megbánás és a szégyenérzet teljes hiánya.

A szociális normák szándékos megszegése.

Személytelen, unalmas szexuális élet.

Okszerűtlen gondolkozás hiánya.

Az empátia teljes hiánya.

Az idegeskedés hiánya.

Az őszinteség hiánya.

Megbízhatatlanság.

Felületesség.

Nos, a szigorú igazságügyi pszichológia tanai szerint, ha ezekből 3 vagy annál több illik az egyénre, az pszichopatának tekinthető. Olvasd csak el újra még egyszer és gondolkozz…

Kicsit sem érdekeli semmilyen vád,

Hajtja a tudat, hogy vadászhat rád!

 

Jómagam olyan 4 éve szembesültem először a ténnyel: Szociopata vagyok. És ez nem valami írói hatásvadász fordulat. Akik ismernek, azt tudják: Megosztó személyiség vagyok. A viselkedésem, a mentalitásom, a tetteim mind – mind hatást váltanak ki azokból, akik szembesülnek valamilyen fokig velem. Tartják rossznak, tartják jónak, tartják bizarrnak, de semleges senki nem tud maradni. Olyan nincs, hogy valakinek nincs véleménye. Nekem mióta az eszemet tudom, voltak ellenségeim. Nincs ebben semmi rossz, van aki, a pattanásokkal van így. Mióta az eszemet tudom, irritálja a létezésem és a magatartásom bizonyos köröket. Eleinte persze én is ártatlanul álltam a helyzet előtt és kerestem a miértek válaszait magamban, a barátaimban, az ellenségeimben és volt, hogy még az asztalfiókban is. Soha, senki nem tudta megmagyarázni a jelenséget: Egyszerűen csak szúrom bizonyos emberek szemét. A tipikus megmagyarázhatatlanul ébredő legmélyebb ellenszenvet váltom ki pusztán már csak a létezésemmel is ezekből az emberekből. Egyszer aztán sikerült találnom valakit, aki ugyanezt váltotta ki bizonyos emberekből: Belőlem is. Szerencsém volt: z értelmesebbek közé tartozott, ezért jó sokat tudtunk filozofálni a dologról. A végére aztán természetesen menetrend szerint össze is kaptunk. Attól fogva pedig, mint valami ki nem mondott megállapodásként ott tettünk keresztbe a másiknak, ahol csak tudtunk. Krisztián volt hát, az első hivatalos ellenségem. Éveken keresztül ment az egymás orr alá történő borstörés. Hol nekem voltak durvább húzásaim, hol neki. Egy teljes gimnáziumot úgy járunk ki, hogy ezt a sakk-e igen sajátos módját játszottuk. A vége felé már eldurvultak a dolgok. Ellopta a táskámat és elégette az összes könyvemet belőle, mire én felbéreltem pár nagyon nehéz, nagyon motoros és nagyon büdös fiút, akikkel eltörettem a kezét. Zokon vehette, mert rá 2 hónapra elcsavartatta a fejemet egy (gondolom) bár prostival és elcsábíttatott vele Szolnok egyik kihaltabb helyére azzal a dumával, hogy fent akadt egy nagyfeszültségű kapcsolóházon a csaj macskája és segítsem leszedni. Én hülye meg még el is mentem. Krisztián oda tervezhette nekem a kéztörése revansát. Azt, hogy ez mi is lett volna, már sosem derült ki. Krisztiánt a kapcsolóház mellett találtuk meg összeégve.  50 000 Volt csapta agyon a bolondot. Ekkor gondolkoztam el azon, hogy nem normális dolog az, hogy én élvezem az ilyen beteg és aberrált üldözős játékokat. Azonnal belevetettem magam a szakirodalomba (mint, mindig, ha ismeretlen dolgokkal szembesülök) és nagyon gyorsan magamra ismertem a különböző szakkönyvek jellemi ábrázolásában a szociopatákról. Minden szociopatának van egy gyengéje. Egy pont, ami előhívja a szociopátiás magatartást. Nálam ez az igazságtalanság és az agresszió. Gyanítom, azért mert az egész gyerekkorom abból állt, hogy folyamatosan vertek. Ez volt a büntetés is és a jutalmazás is. Furcsa dolog ez, mert bennem az agresszió vált ki agressziót. Az agresszió lehet fizikális, vagy pusztán csak verbális. Bizonyos helyzetekben nem vagyok terhelhető érzelmileg. Teljesen semlegessé válok a világgal szemben. Nincsenek személyek, érzések, józanság. Célok vannak csak, küldetések. És nem egyszer volt már a küldetésem célja, hogy bizonyos emberek életét kioltsam. Azt, hogy ezt nem tettem meg mégsem „csupán” annak köszönhető, hogy írhatok. Az írás az ami, visszafog. Az írás, aminek köszönhetően azt a látszatot hazudhatom, hogy én is normális, értékes ember vagyok. Érdekes, hogy az írás ereje akkora kontrollt ad, hogy néha annyira képes megtisztítani belül, hogy a legártatlanabb embernek érzem magam a világon. A közvetlen ismerőseim már tudják, hogy ha bunkó vagyok, türelmetlen, és elviselhetetlen akkor már jó régen nem írtam, vagy ha igen akkor nem azt, amit valójában kellett volna, hogy vissza metamorizáljon normális humanoidnak. Néha egyébként azt tapasztalom, hogy több hasznom származik ebből a betegségből, mint veszteségem. Mondjuk, elég kevés olyan elmebeteget ismerek, akit a saját versei gyógyítják. Bár, élt egy egy John Wayne Gacy nevű seriff aki, a kis városkája bohócaként szórakoztatta a különböző ünnepségeken a tisztelt publikumot. Sőt, volt, hogy a mikulás helyett Pogó bohóc (ez volt a művészneve) hozta a gyerekeknek az ajándékot. Aztán miután megerőszakolt és megölt 33 fiatal fiút és elásta őket a saját pincéjében kicsit zuhant a népszerűsége a város lakói szemében. Bizarr kis tény, hogy a letartóztatása előtti napon szeretett városától „Az Év embere!” címet kapta.  Halálra ítélte a bíróság, majd 14 évet húzott le siralomházban. Közben a festészetnek élt. Nagyon termékeny festő volt. A képeinek a fő témája önmaga volt. Előszeretettel ábrázolta magát a képein jóságos bohócként sok fiatal meztelen fiúgyerek társaságában. És bizarr mód, a képeit vették, mint a cukrot! 1994. Május 21.-én kapta meg a neki járó méreginjekciót. Aznap a börtön előtt 24 képét égette el 300 ember, köztük az áldozatai családjai. „Tizenegy keményfedeles és 31 puhakötésű könyv, két színdarab, egy mozifilm, egy off-Broadway darab, öt dal és több mint 5000 újságcikk foglalkozik velem. Most mit mondhatnék erre?” A kivégzése előtti utolsó szavai pedig a következők voltak: „Nyaljátok ki a seggem!” Ő tehát, a legjobb példa arra, hogy a legabszurdabb helyzetekből is van menekülés. És itt most nem a biológiai élet megmaradására gondolok hanem, a lelki béke visszaállítására. A mi gyilkos bohócunk is teljesen egyértelmű, hogy boldogan halt meg. Abszolút nem érdekelték az emocionális konvenciók. Tette, amit akarta. Amúgy pedig magam is hiszek abban, hogy mindenki arra születik, hogy tegye, amire született. Vannak emberek, akik erre születnek. Néha nekem is kifordul a gyomrom saját magamtól. Attól, hogy zsigerből képes lennék kicsontozni a Joshi Bharat féléket és még csak meg sem bánnám. Hiszem azt, hogy vannak „emberek” akik haláláért érdemes 30 évig ülni. Aztán majd egyszer, ha megfosztanak az önterápiámtól és ne adj Isten, mégis neki rontok és kárt teszek benne, majd szépen felhasználják ellenem e soraimat is. Nem érdekel. Sokáig gondoltam, hogy értek, hogy nagyon értek a bosszúhoz, a sérelmek megtorlásához. Ebből a tudatból a megbánás ténye rázott fel. Néha egyszerűen megbánom a tetteimet. Megbánom azt, hogy rosszat tettem, hogy tudatosan és szándékosan ártok embereknek. Nemcsak mert örömömet lelem benne, nem csak egyfajta tanításképpen, a tetteik következményeinek felerősítése miatt hanem, mert olykor megesik, hogy túlreagálok dolgokat. Ritkán. Nagyon ritkán, de előfordul. Ilyenkor azonban nem azt bánom, hogy túlreagáltam hanem, magát annak tényét, hogy felismertem a reakcióm eltúlzását. Önmagam szociopátiás tünetei abban nyilvánulnak meg, hogy minden sérelmemet (a legapróbbat is) megtorlok, ha azt szándékosan, tudatosan követték el ellenem. Hiszek a bosszú létjogosultságán s abban, hogy jó célt is szolgálhat az erőszak. Bár, ha jobban belegondolok, akkor az én életemben nem is igazán van jelen az erőszak maga. Legalábbis a fizikai verziója. Általában már az is elég, ha elhitetem magamról, hogy lazán kicsontozok bárkit és kicsit sem érdekelnek a következmények. (Ami, a legszomorúbb, hogy ezt az esetek nagyobb százalékában halálpontosan így is gondolom.) Azokban, akikben van némi agy és használni is sem lusták, ez azonnal megnyomja a vészcsengőt: „Ez nem normális! Ne játssz vele! Árthat Neked!” Ekkor két lehetséges reakció történik: Komolyan vesznek és próbálnak a lehető leghamarabb épségben kikerülni a közelemből vagy az ellenkezője, hogy kinevetnek és talán még gúnyt is űznek belőlem. Az utóbbi következményeire inkább most nem térnék ki. Legyen annyi elég, hogy eddig még mindenki megbánta utólag, hogy nem az első reakciót produkálta. Egy szó, mint száz: Nem tudom, hogy meddig leszek képes az emberi kontúrjaim korlátain belül maradni. Ha esetleg nem gyógyulok meg pár év múlva és ráadásul még meg is fosztanak a saját kis nyugalomterápiámtól, akkor ez úton üzenném a médiának, hogy különítsen el egy nagyobb összeget a céges temetésekre: A listám első két oldalán ebben a közegben dolgozó mocskok szerepelnek ugyanis…

 

Szerző: Sebezhetetlen Produkció  2010.01.05. 01:26 2 komment

Címkék: gyilkos sorozatgyilkos lakat pszichopata szociopata sebezhetetlen

A bejegyzés trackback címe:

https://gondolatsivatag.blog.hu/api/trackback/id/tr261647259

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Mókusmami 2012.10.04. 17:09:00

Szeretnék beszélni Veled privát levélben! Elgondolkodtatott a blogod!
Üdv. Mókusmami

Libertá 2013.06.01. 10:21:35

Lenne egy pár kérdésem a témával kapcsolatban. Beszélhetnénk privátban?
süti beállítások módosítása